A két bemutatót keretező Britten-darabokra (darabkákra) nem érdemes sok szót vesztegetni. Korai művek ugyanis: stílustanulmánynak, szárnypróbálgatásnak jók, koncertdarabnak kevésbé. Mind a Simple Symphony, mind a Változatok egy Frank Bridge témára rövid tételek (darabkák) füzére, köztük nem különösebben szofisztikált stílusidézetekkel, -paródiákkal. Nem tudom, hogy a neoklasszikus, vagy a neoprimitív szó illik-e jobban e művekre, mindenesetre hajlok arra, hogy érdemes némi iróniával kezelni őket.

A Liszt Ferenc Kamarazenekar talán túl komolyan állt a darabokhoz. Kellemes kivétel volt a Változatok... 4. tétele – ebben a hangszert végig mandolinszerűen fogva kell a hegedűnek és a brácsának pengetnie –, amit láthatóan élveztek a zenészek. Rolla János szólói ezúttal némiképp kidolgozatlannak, fáradtnak tűntek. Az első hegedűhöz képest a szekund kifejezetten haloványan játszott, a zenekarból pedig a bőgő szólamvezető, Horváth Bence játéka emelkedett ki egyértelműen. Persze karmester nélkül nem mindent egyformán jó játszani – talán több tempóváltással, dirigensi irányítás alatt mozgalmasabb lettek volna a Britten-darabok. Igaz azonban, hogy a versenyműveket már Gazda Péter irányításával kísérte a Zenekar, és mégsem (illetve nem ettől) lett változatosabb muzsikálásuk. De ez már Markus Stockhausen baja.

Az est főszereplője hosszú hajával, lezser öltözékéven igazi hippi benyomást kelti, s a zenéje sem hazudtolja meg első benyomásunkat. Meditatív-improvizatív, kellemesen andalító zenéjét csak itt-ott váltják gyors, és akkor hirtelen bántóan hideggé váló részek. Az éles hangulatváltásokat egészen egyszerűen hangszer-cserével éri el a művész: az ideges részeken trombitát vagy pikolót fúj, a lassú szakaszokban pedig a Magyarországon ritkán hallható, fátyolos és líraian lágy hangú szárnykürtre vált. (Ez a trombitánál nagyobb testű, de hasonló felépítésű hangszer, melynek csöve jóval hosszabb szakaszon szélesedik, mint a trombitáé – innen hangjának felhangdússága. Karaktere a [a]http://www.youtube.com/watch?v=fmnR3DptvHo[text]Macskafogó[/a] című moziból lehet ismerős.)

Markus Stockhausen tökéletesen uralja a hangszereket (és nem virtuózkodik öncéllal), magas és mély regiszterben is meggyőző, magabiztosan kalandozik a jazz és a komolyzene határvidékén, de voltaképpen könnyű dolga van. A saját darabjait játssza, s nyilván olyan zenét ír, amit jól tud előadni. A hangszínek és karakterek pedig inkább a hangszerek sajátosságaiból fakadnak, mintsem az ő többarcúságából.

Klarinétművész feleségével együtt előadott új darabjában sincs ez másképp: partnerének is magas-mély, gyors-lassú, éles-tompa váltást lehetővé tevő hangszercserét írt elő. Ezúttal basszusklarinét a váltóhangszer, de bevallom őszintén, egy szaxofont (klarinétosnak szinte váltóhangszer az is) szerencsésebbnek találtam volna. Főleg a klarinét hangja nem illik össze a pasztellszíneket húzó zenekarral, sőt, Markus Stockhausen trombitajátékával sem tűnt tökéletesnek a „szimbiózis”. Meglehet, hogy egyszerűen csak Tara Bouman nem esik egy súlycsoportba férjével: nem volt sem elég szólisztikus (hangos, kreatív), sem elég magabiztos.

Az a zenei anyagmennyiség és kompozíciós készség, ami az Ascent and pause-ban még éppen kitesz egy versenyműnyit, egy kettősversenyre már nem elég. Alig-alig hallhattunk két szólamnál többet, és a dallam-kíséret, szólam-ellenszólam párosítás három concertáló egységre egészen egyszerűen kevés: gyakran üresjáratok, kitartott akkordok vagy unisonók adták az éppen háttérbe szoruló harmadik szólamot. S mindezt annak ellenére, hogy 5 helyett 9 szólamra osztotta Stockhausen a vonószenekart! Nos valóban, 9-es akkordokat tartottak ki ütemszámra, mialatt a trombita vagy a klarinét ál-improvizációt játszott.

Üdítő kivétel volt a Symbiosis lendületes, versengő szólamvezetésű második tétele, illetve utolsó előtti, szekund- illetve negyedhangmenete, ahol valóban együtt, és nem egyszerre volt jelen trombita, klarinét és zenekar. (A Liszt Ferenc Kamarazenekar máskülönben egy-egy kis megingást leszámítva jól alkalmazkodott a körülményekhez, és színvonalas szalonzenekar módjára, bár talán egy cseppet túl hangosan játszott.) Lehet, hogy rövidebb időtartamú művekben volna érdemesebb a zeneszerző Markus Stockhausennek koncentrálnia az ötleteit?

A túl hosszú, túl meditatív lassú részek ráadásul olyan szuggesztív (relaxációs, netán pszichedelikus) erővel bírnak, hogy a trombitaművész Marcus Stockhausen kishíján elfelejtett belépni saját darabjában. Na igen, és az sem véletlen, hogy néhány száz éve mindig gyors tempójú a versenyművek (szonáták, szimfóniák) zárótétele: nehéz ugyanis elkezdeni a tapsot a szárnykürtből és basszusklarinétból eregetett hangszín-füstkígyóktól alfa fázisban álmodozó közönségnek.

Előadott művek:
Britten: Simple Symphony
Markus Stockhausen: Ascent and Pause for Trumpet and Orchestra – magyarországi bemutató
Britten: Változatok egy Frank Bridge-témára
Markus Stockhausen: Symbiosis for Trumpet and Basset Horn - ősbemutató

Fellépet:
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Hangversenymester: Rolla János

Közreműködött:
Markus Stockhausen - trombita
Tara Bouman – basszusklarinét