életértelem – nyelv

Nádas először a saját elméletét (nem) fejtette ki az „élet értelméről”. Az ember animális és humánus lény egyszerre, e kettő kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, de egyszersmind nélkülözhetetlen alkotóelemek is: soha meg nem szűnő dialógusuk a lét. A szerző felé humán-tilalomfát az irodalomtörténet állít, amit Nádas – mint egy kutya, amely épp jelöl – semmibe vesz: ezzel tudja magát „kireflektálni” az irodalomtörténetből. Az utóbbi az irodalomelméleten és -tudományon, valamint a művészettörténeten keresztül fogyaszthatóvá teszi az irodalmat, kereskedik vele, kritizálja (de mindig a fennállóval foglalkozva akaratán kívül megállítja annak működését), végül elhelyezi valahova; azaz voltaképpen szimptómákkal dolgozva területeket jelöl ki, közösségi funkciókat lát el – ezzel szemben az író (Nádas) egyedül van.

Az ábrázolás nehézsége voltaképpen az elbeszélés nehézsége, melynek a karakterisztikus emberlátás következményeként csak személyes kritériumai vannak. Így a nyelvvel való szembesülés mindig komoly probléma volt számára. Szakmai problémáinak megoldatlansága – például az, hogy az asztal említésekor mindenki a saját asztalára gondol –, a „segítség nélkül teperni a rémet” olykor öngyilkosság-közeli állapotokba sodorta. Hiszen elég csak arra gondolni, hogy franciául tableau és németül Tisch, és akkor még nem is vettük számba a különböző bútorhagyományokat… Ki, milyen nyelven, milyen fogalom alatt mit ért? Mi az a szó? Mi az a jelentés?


hagyományok: apa

A Párhuzamos történetek (Jelenkor, 2005) című háromkötetes művében az ember és a tárgy viszonyát a „kívülről szemlélni magamat” és a „belülről látni másokat” nézőpontjából írta le, ezzel megkísérelt visszatérni az irodalom hagyományos ábrázolási funkcióihoz. Mivel Nádas édesapját korán elvesztette – tizenöt éves volt, amikor öngyilkos lett – apát keresett. De nem a hagyományos értelemben, csupán irodalmit, aki írni tanítja – ezt Mészölyben, a mondatait „ortopédságig” gyomlálgató íróban találta meg. A házaspár szinte gyerekének tekintette, de ez (állítása szerint) közömbös volt számára, csak azt akarta, hogy Mészöly tanítsa meg írni. Szoktassa le szószátyárságáról. Majd gyorsan hozzátette, a Párhuzamos történetek nem szószátyár, hanem hosszú regény…

Bár nem történt „apagyilkosság”, ítéletet mindig is keményen mondtak egymásnak a másik írásairól: Mészöly szerint húznia kellett volna az Egy családregény végéből. A hatás azonban kölcsönös volt, hiszen Mészöly egy helyütt azt mondta, a Megbocsátásban „elkezdtem visszarakni a húst a csontokra”. Némely esetben, például a nádasi feltételes mód használatát éppenséggel mesterének tulajdonították.

Azt tartja Mészölyről, hogy kortársaihoz hasonlóan a világháborús nemzedék alapproblémájával küzdött: egy olyan szót, metaforát igyekeztek találni, amibe az egész világ belefér – mert a többi már mind mocskos-gennyes lett. Idővel (az Alakulást követően) azonban Mészöly nem tudott már mint kezdeni a problémával, nem tudta következetesen folytatni önanalízisét. S bár sosem vallotta volna be, rájött analízise ürességére, arra, hogy éppen azt szüntette meg, ahova el kellett volna jutnia. Nádas megtanult mészölyi ortopéd mondatokat szerkeszteni, de neki sem sikerült a flaubert-i program: a semmiről írni…


párhuzamos

A Párhuzamos történeteket nehéz sorsú könyvnek nevezte a szerző. Míg az Emlékiratok könyvét kedvessé tette az olvasók körében, hogy (kollektív) sorsokra épített aknamunka, addig új könyvét nem teszi népszerűvé, hogy mélyebb, igazságosabb. Bár néhány kérdés nyitva maradt benne, egy-két szálat elvarrhatott volna, semmi nem változtat(hat)ná meg az összképet a negyedik kötetben, a megírás így is „fárasztó börtönbüntetés volt”. A regénynek nincs „eleje” és „vége”, ahogyan az életnek sem, mely nem a születéssel/halállal kezdődik/végződik, hanem sokkal korábban/később.

A regény szerkezetének káosza az emberi agyra, a számítógép eljárásmódjára emlékeztet: párhuzamos történetek futnak egymás mellett, melyek különböző faktorok mentén olykor kapcsolatba hozhatóak egymással. Viszont ha belegondolunk abba, hogy létezik euklideszi, newtoni és einsteini, egymással össze nem egyeztethető fizikák, akkor megérthetjük azt is, mennyire sok lehetőségük van/nincs a párhuzamosoknak találkozni. A regény – a krimi hagyománya szerint – azt ígéri, a bűnről szól majd, de e bűn története fel lesz göngyölítve, és kiderül a cselekmény minden addig titkolt mozzanata, és váltakozik benne a megbocsátó és szeretet hirdető keresztényi magatartás a vérszomjas bosszúvággyal: a humánus és az animális. A titkok azonban nem mindig derülnek ki, a három fizikai világ nem mindig találkozik…

Az értelmezői gondolkodásra annyiban épít, hogy a rövidzárlatos emberi civilizáció ott is oksági viszonyt keres, ahol az nincs is: „Nagy az olvasóban a kapcsolatteremtő önkény” – nyilatkozta egyszer Károlyi Csabának. Szereti, ha történeteit tovább- vagy átírják, hiszen azt vallja, „íróként az a feladatom, hogy olyan szintre jussak el az énben, ami nem az én énem, hanem kollektív szintre, mely függetlenül külső formáitól, azonos”, s az olvasónak, hogy magát ettől a szinttől fel- vagy lefele elhelyezze. (Akkor mégis épít erre a „terület-kijelölésre”, tehát hiába „fát jelölő” magányos (író)farkas/kutya, tisztában van a falka törvényeivel. A szerk.)

A regényben nem csinált egyebet, mint a színfalak mögé ment, olyan témát keresett, ami reflektáltan sosem volt irodalmi tárgy, legfeljebb kocsmai férfibeszéd. Csakhogy a második világháború óta felbomlóban lévő patriarchális társadalom – a fallikus gondolkodással kapcsolatban – nem szívesen látja magát a tükörben. A „férfiideál ugyanis a fallosz, ennek szellemi szintjével”, és ez a modell még a legszigorúbb arab államokban is leáldozóban van. Az eljövendő anyajogú rendszer sem lesz jobb, véli, de mindig szükség van „a megtermékenyüléshez legalkalmasabb anatómiai pozíció felvételére”. Természetesen a váltással nem áll meg a folyamat, de a változás szükségszerű.


grammatika

Az utóbbi húsz évben Nádas nem használt felkiáltó- és főleg kérdőjelet, mivel a mondatnak eleve tartalmaznia kell a kérdést, így ezen írásjel kitétele feleslegessé válik. Ez a mondatalakítás szükségszerűsége: az önmagáért felelés; az egyezményes jelek elterelik a figyelmet az intencióról. A pontosvessző ezzel szemben a zenei-filozófiai tagolás nagy lehetősége, mely hangsúlyt, szembenállást fejez ki.

A nádasi regényekben több helyütt megszűnik a magyar mondat, a pszichikus helyzetet a széteső grammatikával követi, mely ellenkezik ugyan az értelem tisztaságával, de megjeleníti a helyzet zaklatottságát. Ilyen mondatok találhatóak az Áll a bál spontán vetélési jelenetében, melynek során a mondat ritmikája és értelmetlensége fejezi ki a beszélő részvétét. Ez nem nyilvánulhatna meg egy naturális ábrázolásban, amely megalázó módon sértené az éppen a magzatát elvesztő nőt.


zárszó – líra

Nádasnak gyönyörű keze van. Azzal ír. Aztán szövegeit újraírja írógéppel, végül számítógéppel. (Egy íróíróíró. A szerk.) Reméljük, legközelebb nem újabb húsz év múlva látogat el Szegedre.