Stoller Mátyás felolvas néhány verset, hogy hangulatba kerüljünk, majd Barna Imre rögtön felteszi a kérdést: Most akkor tulajdonképpen komolyan kellene beszélni Petrence Sándorról és a verseiről? Felvetése teljesen jogos, hiszen a szövegek nyelvezete nehezen tűri meg, hogy komolyan vegyük ezt a poézist. A beszélgetőpartnerek azonban döntenek: tegyük félre egy kicsit az ironiát és kezeljük e költeményeket művészi céllal létrehozott alkotásokként.

A beszédmód kijelölése után a versek nyelvezete kerül elő. Barna egy szerkesztőségi levelet idéz, ami igyekszik kritikai elemzést adni ezekről a költeményekről. A szöveg a nyelvezet álprimitívségén és konstruált nyelvjárásán túl a szándékolt helyesírási hibákat is megemlíti. Barna úgy gondolja, hogy a direkt rossz és a (Barta András által említetten) egyébként nem is konzekvens helyesírás már az első pillanatban nyilvánvalóvá teszi, hogy egyfajta ironizáló szándékkal jönnek létre ezek az alkotások. A szerkesztő a nyelvezet csipkelődő jellegéből fakadóan illeszti be a verseket a Monty Python és Pandacsöki Boborján által kijelölt hagyományba.

Barta András számára e nyelvezetből inkább az derül ki, hogy Petrence tudatosan reagál az irodalmi hagyományokra és saját költészetére is. Önreflexív költészetnek vagyunk a tanúi, ahol a lírai én egyetlen célja az, hogy létrehozza a művet. Barta ennek igazolására számos szöveghelyet idéz, amikben a költő folyamatosan kiszól és reagál a körülményekre. “Errű kellett volna ír-ni de betelt a papír." “Fű kíne má’ venni valakit, hogy írgyon* (* ín helyettem; csak ez má nem fírt belí a szótag-számba!!!)" A Magyarország=anyád című regény szerzője ezeket a megjegyzéseket és betoldásokat Arany költészetével rokonítja. Az önreflexiókon túl Barta felismeri azt is, hogy a lírai énben folyamatosan jelen van az irodalmi hagyománynak való (ironikus) megfelelési kényszer is: "Tandori és Petrence sem/folytatta a megelőző,/csúcsraérő, s betetőző/líra hagyományait, s ma/ is hatásos paradigma/váltást hajtottak ők végre."

Balogh Endrét a versek nyelvezetének másik oldala is érdekli: lehetséges-e, hogy valaki komolyan vegye ezeket a verseket és sértőnek érezze álnépies hangvételét? Barna Imre szerint ez csak kevéssé valószínű, hiszen világos, hogy ezek a versek nem az élőbeszédet utánozzák. “Ki az az őrült, aki versben beszél?" Szerinte a rímek, a ritmus és a tördelés egyértelművé teszik, hogy itt nem a népi nyelv kigúnyolásáról, lenézéséről van szó. Barta is úgy érzi, hogy a nép valódi tagjai is kellemesen elszórakoznának azon, ahogyan a művész kedvesen kifigurázza e beszédmódot. Barta azonban meglátja e nyelv kétarcúságát is: egyrészt ezekben a szövegekben jelen van a nép hagyományhoz való visszatérés, a nosztalgia, ugyanakkor “azért a heroizált vidéki élet is megkapja a magáét." A népi költő mögött újra felsejlik a poeta doctus alakja is.

Végül Stoller Mátyás Petrencének a 2000 című folyóirathoz küldött levelét olvassa fel, amiből kiderül, hogy milyen aprólékosan és tudatosan konstruálja meg a költő a saját közegét is: Balogh Endre szerint az, hogy “ilyen jól megmarad itt is az adott stílben", és hogy minden lapnak külön levelet ír, nagy műgondról árulkodik. Barna Imrétől megtudjuk, hogy Petrence a MozgóVilághoz is írt ehhez hasonló levelet, és ő azonnal megkérdezte, hogy közölhető-e. A szerkesztő igazán lelkendezve reagál ezekre az írásokra, mivel számára ezek a szövegek igazolják azt, hogy egy tökéletesen megkonstruált lírai szerep elevenedik fel ebben a poézisben. Barna megjegyzi, hogy egyébként van egy másik P. Sándorunk is, történetesen Petőfi, akinek a személye szintén egy tudatos konstrukció eredménye. Barna éppen ezt kedveli ebben a lírában: Petrence versei rávilágítanak arra, hogy a költészet tulajdonképpen jól felépített gépezetként is felfogható.

Fotó: Bach Máté