Alma fájától, zenész apjától nem esik messzire. Ki gondolta volna, hogy Phil Collins fia is dobos-énekesként keresi kenyerét? Sőt: progresszív rockot játszik, mint a papa a Genesis korai albumain. Kinézetre is tiszta Phil ez a Simon, aki – a szünetelő Porcupine Tree-ből a turnéra leigazolt John Wesley gitárost leszámítva – csupa Garfunkellel vette körül magát. Debütalbumuk, a Dimensionaut csak a műfaj paneljeit polcolja egymásra: ugyan jobban megfogott dalok akadnak rajta, de azokba is csak azért lehet kapaszkodni, mert közismert fordulatok köszönnek benne vissza (Not Coming Down).

Profi zenészek középszerű prezentációja ez a meglepően bő lére eresztett bemutatkozás (a turné kezdetekor még a lemez se jött ki), amely szívbajosoknak is nyugodtan javasolható, hiszen a csúcspontokat következetesen kivágták a dalokból. Ifj. Collinsnak az orgánuma is a papáéra hajaz, csak szegény a szürke árnyalatain játszik, hiányzik belőle az a nyers érzelem, ami az öregnek a giccses dalait is eladta. Dobosnak már ügyesebb a fiú, Mike Portnoy-tól (ex-Dream Theater) tanulhatott sokat, ezt a műsorukat keretező két instrumentális dalban bizonyítja. Korrekt program a Sound of Contacté, aki a hatszázhatvanhatodik rockzenekartól is szívesen hallja újra ugyanazokat a megoldásokat, az a Dimensionauttal új kedvencet avathat.
 

Hogy lehet izgalmasan is újragondolni régi zenéket, azt pont a rákövetkező Beardfish bizonyítja. A svédek mást se csinálnak, mint a ’70-es évek progresszív zenéjét – annak is a King Crimson és a Gentle Giant közé eső szegmensét – értelmezik újra kortárs közegben; vagyis dinamikusabban, vadabbul, és persze kevésbé eredetien. Hogy mégis a Beardfish volt az egyik legizgalmasabb újonc prog-rock banda a 21. században, az legalább annyira dicséri a srácok dalszerzői tehetségét, mint kritizálja a komplett műfajt, amely nagyrészt csak a múltjából él.
 

A Beardfish is túl van már az aranykorán, a posztmodern iróniával elővezetett Sleeping in Traffic albumokon, amikor még grandiózus konceptlemezeikbe simán szőttek poénos diszkóslágert, ha a sztori úgy kívánta, és nem feledkeztek el a fülbe stiftezett, plafontisztító magas hangon előadott melódiákról sem. Habár a tavalyi The Void pár dala a maga pőre metál zenéjével a lehető legrosszabb meglepetés volt, amit Rikard Sjöblomék tartogattak, kár volt lekapcsolni az albumot pár dal után. A Beardfish a koncert során nagyrészt erről válogatott, s a Seventeen Again, vagy a Ludvig & Sverker a korai éra jegyében fogant, témahalmozós progorgiák, amik túlcsordulnak a kacifántos ritmizálási ötletektől, valamint a gitár-billentyű duó fékevesztett és hangszerszólókkal dúsított dialógusától.

A szénné tördelt, de mégis roppant fogós dalok közé beillesztettek egy-két régebbi szerzeményt is, mint a Destined Solitaire-t, de az olyan betonbiztos Beardfish-slágerek, mint a The Hunter vagy a Cashflow, mára kikoptak a műsorból. Szerencsére Rikardék a töküket nem hagyták otthon, magabiztosan és feszesen játszottak, habár a tisztesen kitartott rocksztár-külső befigyelt; az énektémákra viszont rányomta bélyegét az aktív dohányzás, az énekes bizony elmismásolta a dallamokat.

A zenekari összhang viszont mit sem kopott, tökvigyorral nyomták az agyafúrt proggerkedést, ráadásul a fináléban elővezetett, mocsármetalos Black Label Society himnuszra emlékeztető Voluntary Slavery sem tűnt annyira parasztnak az A38 által biztosított, telt hangképnek köszönhetően.
 

A Spock’s Beard pólóban feszítő, örökmosolygós leányzók viszont menten kifordultak a teremből, mikor felcsattant az az ólomsúlyú riff. Hiába, Spock szakállát még a 90-es években, ráadásul az Egyesült Államokban növesztették, és a napszítta optimizmus adta az aranyszínét. Anno még Neal Morse zenekaraként jegyezték, az énekes-zongorista, valamint gitáros testvére, Alan képezte a banda gerincét. Mikor Neal kislánya majdnem meghalt, a zenész megtért, és kilépett a bandából, hogy szólókarrierjében az Úr nevét áldhassa – szigorúan megakomplex prog-rock dalokban –, a Spock’s Beard is átszabta arculatát, kicsit keményítettek a stílusukon, a dobos Nick D'Virgilio pedig előlépett a mikrofon mögé. Azóta Nick is lelépett, hogy degeszre keresse magát a Cirque du Soleilben, helyére a prog-rock melankóliába hajló oldalát kedvelő Enchantből érkezett Ted Leonard az idei Brief Nocturnes and Dreamless Sleepre.

Csoda vagy sem, borongós Ted simán megüti azt a joviális hangnemet, ami a Spock’s Beardben kötelező: ez az életkedv, az optimizmus rockzenéje, amiben több az érzelem, mint egy Almodóvar-filmben, de cserébe értelem is akad benne. Az új lemezen ráadásul egyszerűsítették a képletet is, lefaragták a sokperces hangszerszólókat, megrövidítették az eposzi lélegzetvételű dalokat (olyan 6-7 percesekre), vagyis közelebb hozták az egészet a hard rockhoz. Amivel persze semmi baj nincs, a Brief Nocturnes dalai kiválóan muzsikálnak, csak épp nem kapaszkodnak fel a korai klasszikusok szintjére. De nem is tudjuk reflexből sorolni a zenekarokat, amik 11. lemezükkel váltották meg a világot.

Maga a koncert a "jó, jó, de lehetett volna jobb is" tudományosan definiált kategóriájába sorolható – de mivel csak akkor ütött volna istenesebbet, ha Neal játszik itt más lemezt turnéztatnak, a kritikai részt egész gyorsan le lehet tudni. Ugyan a nettó őrült Ryo Okumoto billentyűje végig rakoncátlankodott, a japán származású zenész sikeresen viccelte el a malőrt azzal, hogy az egész problémát az amerikai gyártmányú laptopjára kente. Amúgy hozta a formáját, többször is megmászta hangszerparkját, a ráadás eszehagyott jammelésében még nyakba akasztható szintetizátorát is behajította a nem túl népes publikum közé.

Ha bohócsipkát kellett rázni, akkor Alan Morse volt a méltó partner, kb. annyira szabadult fel a színpadon, mint a minden egyes koncert alatt katarzist átélő Neal-testvér, ízes játéka pedig a kötelező profizmust csepegtette el az előadásban. Ted Leonard viszont inkább profi, mintsem eredeti volt, a régi dalokban is simán levette Neal hangszínét, az újakban pedig úgy csorgatta a dallamokat, ahogy az az AOR nagykönyvében meg vagyon írva, viszont korántsem pakolt olyan szuggesztív aurát a színpadra, mint a Morse-tesók. A korábbiaknál még inkább refréncentrikus szerzemények (ld. Submerged) viszont bőven biztosítottak neki játszóteret, ő pedig láthatólag nagyon élvezte, hogy végre a nagyokkal focizhat.
 

Zeneileg a szikárabban riffelő Afterthoughts kánonja, a Something Very Strange ropogós basszusgitár-billentyű duettje, ill. a Waiting For Me tradicionális vonalvezetésű progressziója és klasszikus gitárszólója lépett a dobogóra, habár a ráadásban elővezetett Go the Way You Go is tisztesen stimulálta a hangulatot.

Ezt viszont már komplett ökörködésbe fullasztották, először jam, aztán hangszercserés Smoke on the Water (máig nem értem, prog-körökben mért ez a legnagyobb sztenderd poén), ehelyett simán befért volna még egy-két klasszikus SB-nóta. A Spock’s Beard azért így is szórakoztatott, és mivel ők nem is akarnak úgy tenni, mintha többről szólna ez az egész, mindenki boldogan mehetett a koncert után, amerre akart.

A koncerten elhangzott dalok:

Something Very Strange

Crack the Big Sky

Hiding Out

Walking on the Wind

Submerged

Cakewalk on Easy Street

Afterthoughts

The Distance to the Sun

Waiting for Me

Ráadás:

Go the Way You Go

Képek: Kárpáti Szabolcs