A Leopold Múzeum legújabb nagyszabású kiállítása főszereplőt csinált egy eddig bujkáló, szél fújta "dekorációból", a tájképek megszokott attribútumából, a felhőkből. Az anyag meglepő sokszínűséggel tálalja ezt az első ránézésre csupán a szürke és a kék árnyalataiban játszó amorf természeti képződményt. Ahogy a felhőket anyaguk, magasságuk és alakjuk szerint osztályozzák, úgy természetesen a kiállítás is próbálja különböző szempontok szerint bemutatni a témához kapcsolódó képeket.
Andy Warhol elérhető közelségbe hozza a felhőket és rögtön a tárlat magaslataiba repít, innen már csak lejjebb kerülhetünk. Dietrich Wegnertől kapunk ugyan egy létrát, ami a saját készítésű felhőjébe vezet, de az installáció által az éghez közelebb nem kerülünk, bele nem léphetünk, meg nem érinthetjük. Természetesen megjelennek az impresszionisták felhői is, továbbá az atomfelhők, fiktív felhők, s a filmek felhői, de még a zene sem marad ki, szerepe most főleg lemezborítók formájában nyilvánul meg, bár sokan énekeltek már záporokról, zivatarokról is. Ennek bizonyítására vagy cáfolására termenként pár dal meg is hallgatható. Meglátásom szerint, ha magasból szemlélnénk a kiállításon átfutó – külön-külön értelmezhetetlen – vitrinsort, az talán egy felhő formáját rajzolná ki, mert valami biztos, hogy eltakarja előlünk a napot.
Itt minden szürke: Tatiana Lecomte francia fotográfus a traumák képi feldolgozásán munkálkodik. A soára, vagyis a zsidó üldözésére, a holokausztra emlékezik. A kiállítás a Zsidó Múzeumban kapott helyet, de vigyázat, az intézménynek a belváros két pontján is van kiállítótere! Bármelyikbe tévedünk is be, az állandó kiállítás mellett mindig készülnek valamivel, a Dorotheergasséban inkább tematikus, a Judenplatzon pedig inkább egy-egy kortárs zsidó művész tárlatával találkozhatunk. Lecomte kipreparált madarakról készített fotói a valóság illúzióját keltik, vagyis inkább csak keltenék, mert a fekete-fehér előhívás megfosztja őket még az élet látszatától is. A képekből "összegyűjtött" színek – azok mennyiségétől függően – pedig különböző méretű vásznakon kapnak helyt, így egy különös játék kezdődhet az emlékeink és a vágyaink között – kinek, miből, mennyi jár.
Kicsit távolabb tekintve ismét szükségünk lesz az összes érzékszervünkre. Herman Nitsch retrospektív kiállítása grandiózus előadásaihoz méltóan a saját – nem kisebb szabású – múzeumában kapott helyet. A Bécstől jó félórányira fekvő Mistelbach városi kulturális központ (MZM – Museumszentrum Mistelbach), amely közelében maga Nitsch is él, 2007-ben nyitotta meg kapuit. A szürke konstruktivista épület faltól falig zsúfolódik be a kisváros jellegzetes épületei közé. A tárlat elsősorban gazdag fotódokumentációival és videókkal készül a részletes történeti áttekintés mellett, amely főleg a véres ceremóniákat, misztériumjátékokat örökíti meg.
De korábbi relikviák, például véres ruhadarabok csakúgy megtalálhatóak itt, mint a mester különleges kis patikus szobája, ahol illatos fűszerek és nemes kis szerszámok sorakoznak. Két-két óriási fal pedig folyamatosan Nitschre és tanítványaira vár, akik bármikor felbukkanhatnak, hogy a kiállítás terén belül dolgozgassanak. A helyzet pikantériáját fokozza, hogy az épült másik kiállítótermében a sütemények történetét feldolgozó – egészen a kortárs művészetig kalauzoló – tárlat látható Süße Lust vagyis Édes Élvezet címmel. A kérdés már csak az, hogy kinek van még kedve enni Nitsch világa után?