A zenekart várva körbenézek, és felmérem a helyzetem. Mivel sokáig kell várnom, egyre világosabbá válik számomra, hogy két ember szerelmi jelenetének leszek kénytelen-kelletlen szem- (és fül)tanúja: az előttem ülő testes legényhez bő 200 kilós menyecske tapad. A koncert végéig alig tudtam elszakadni a látványtól, és azóta is azt képzelem, hogy még a hátsó sorokból is csak a két csókolózó zsírtömb hátterében látták a színpadot.

Szóval várok a zenekarra, közben leoltják a világítást, majd zene kezd szólni a hangfalakból. Mivel nagyon arra vajaz, amit éppen várok, azon kezdek tűnődni, hogy vajon micsoda kezdés az, saját zenével a keverőről, playbackre egyszer csak föllépni? De aztán vége a számnak, és új kezdődik, zenészek pedig sehol.

Egy évszázad után megjelenik Tacuma a színpadon, három fehér muzsikus társaságában. Rózsaszínű, bundozott basszusgitáron játszik: játékszer Kunta Kinte nyakában. Ébenfa teste tündöklik vakítóan fehér zenésztársai között. Az egyik mélyhegedűs: leginkább írnek, vagy lengyelnek nézem. A gitáros akár amerikai is lehetne, a fess dobos pedig, zselézett hajával talán olasz.

A hegedűs nyekereg, mintha hangolnának a gitárossal. Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy a hangolásból kikerekedik a dal. A legtöbb szám így épül fel: valamely hangszer tétovázásától a kaotikus hangzavarig. Kétlem, hogy komponált zene lenne ez, inkább rögzült improvizációnak tűnik. A maga különösségében is nagyon kellemes, izgalmas és komplex, főként pedig ritmikus: hamarosan szinte minden néző (akit éppen nem a szerelem köt le) átveszi a lüktetést (te jó ég, majdnem ütemet mondtam!). Miközben égetően hiányzik a tér, a lehetőség a táncra.

Végül Tacuma eddig háttérben álló színes bőrű társa is a mikrofonhoz lép, és énekelni kezd. Amint mondtam, különös keverék ez a zene, a kultúrák sajátos találkozása. Az énekest, az énekelt dallamokat és a zene könnyebben emészthetőbb részét szenegálinak érzem, engem legalábbis az ottani zenék dallamára, harmóniájára és ritmusára emlékeztet.

A gitáros és a hegedűs experimentális zenész. Rengeteg effektet használnak (a hegedű technikai hangjai mellett): néha csak a látvány alapján tudom eldönteni, hogy éppen egy torzított gitár, vagy hegedű szólózik. A hegedűs lábpedált használ (ahogy a zsírtornyok rései közt felfedezem), valószínűleg az effektbe küldött hangot (illetve a torzítást) szabályozza vele. A dallamok, amiket (időnként, a refrénes részeknél) játszik, európaiak: meg sem kísérli utánozni az afrikai „hangolást”. A gitáros, a mélyhegedűs, valamint az énekes egy kortárs-kísérleti + európai népi + szenegáli mixet alkot. Tacuma ügyesen egyensúlyoz a kultúrák között.

Valójában alig hat rám a játéka a mostanában Budapesten látott-hallott basszusgitáros-bőgős dömping után (listavezetőként Eberhard Weberttel és Victor Bailey-vel). A fiatal dobos azonban még a nagy öreg, Lenny White után is lenyűgöz. Nem csak zseniálisan egyensúlyozik az afrikai ritmusok és az európaibb kísérleti ütemek között, de ráadásul humorral és innovatívan is teszi ezt: effekt-pad, vagy valamilyen más kütyü segítségével harangozást, különös zajokat és dallamíveket csihol dobszólója fölé.

Aztán amikor az utolsó szám után a – gesztusa alapján nő – vendégeket azzal invitálja CD-vásárlásra, hogy a koncert után találkozhatnak és beszélgethetnek vele, a közönség félreérti.

A számok közti tapsot hallom tovább, ahogy a zenekar levonul a színpadról. Nincs erősödés, nincs ütemes visszataps. Némi jóindulattal a zenekar visszajön, és ráadást játszik. Langyos a fogadtatás, hamar vége ennek a számnak is.

Pedig a zene értékes, izgalmas és újszerű. Talán a budapesti közönség nem készült fel a kultúrák sokkoló találkozására. Vagy a nyalakodó hústornyok vonták el a figyelmét, és ebből nem kér ráadást?

A Brewed By Noon (délben kifőzött, vagy inkább Noonan kotyvaléka?) a new yorki downtown szcéna – a multikulturális, eklektikus útkeresések és posztmodern zenei kísérletek fészke és tárháza – egyik legjobb, legjelentősebb zenekarának számít. Szerzeményeik elsősorban az elektromos gitár-jazz, a törzsi, etnikai ritmusok, afrikai kórusok, funky hangzások és az ír folklór keveréke.

A sokrétű hangzás létrehozásához Sean Noonan, az együttes vezetője, a downtown színtér igen jelentős személyiségeit kérte fel, olyan művészeket többek között, mint Mat Maneri – a jazz avantgárd egyik legérdekesebb művésze, vagy a legendás basszusgitáros, Jamaaladeen Tacuma. A zenekar gazdag, egzotikus hangzásvilága komoly elismerésre talált: az Amerikai Zeneszerzők Fóruma (American Composers Forum) kitüntette őket.

Sean Noonan dobos igen jól ismert figurája a new yorki zenei világnak, leginkább azonban a legendás The Hub nevű zenekara ismert világszerte. A Berkeley College of Music elvégzése után a West African Waaw Band-ben játszott. A Brewed By Noon, Noonan kétirányú zenei érdeklődését testesíti meg – a progresszív jazzt a Weather Report és Miles Davis Bitches Brew korszakából és az afrikai folk zenét à la Fela Kuti, valamint Paul Simon Graceland projektjét.

Jamaaladeen Tacuma legendás basszusgitáros, producer, hangszerelő, a 80-as évek alternatív funky zenéjének ikonja, aki elvezette ezt a zenét a harmolodikus avantgárd jazz vágányaira. Eleinte a melodikus straight ahead jazz érdekelte, főként a 70-es évek elején, amikor Charles Erland jazz és Edwin Birdsong soulos zenekaraiban játszott. Az igazán nagy változást Ornette Coleman invitálása jelentette, hogy erősítse Coleman Prime Time nevű nagyhírű elektromos formációját. Később saját zenekarait is rendkívüli sikerrel vezette, pl. a The Cosmetics. Együttműködött többek között az alábbi csillagokkal: Jeff Beck, Carlos Santana, Marc Ribot, James Blood Ulmer, Jean Paul Bourelly, Derek Bailey, James Carter, Pharoah Sanders, World Saxophone Quartet, de dolgozik hip-hop zenészekkel is. Számos saját lemeze jelent meg és a jazz basszusgitározás ikonja mind a mai napig.

Mat Maneri hegedűs és brácsás. Zenei tanulmányait öt éves korában kezdte a híres Juillard String Quartet alapítójánál, Robert Koffnál valamint a nem kevésbé legendás nagybőgősnél, Miroslav Vitous-nál. Hét éves kora óta játszik apja, Joe Maneri zenekaraiban, azóta is a Joe Maneri Quartet aktív tagja. A Joe Maneri által a 70-es évek óta kifejlesztett mikrotonális zenei teória alapvető hatással volt a fia művészetére is. Impozáns a vele együttműködő zenészek listája is: Matthew Shipp, Pandelis Karayorgis, Barre Phillips, Mark Dresser, William Parker, Cecil Taylor, Ellery Eskelin, Ed Schuller, Spring Heel Jack, Joe Morris stb. Manapság Mat Maneri kétségkívül a legérdekesebb hegedűse és brácsása a jazz zenének, olyan mélységesen személyes és idáig ismeretlen frazeológiai nyelvet vezetve be a zenébe, hogy játéka azonnal és egyértelműen felismerhető egy nagyzenekar játékán belül is.

Abdoulaye Diabete, mali születésű énekes. Több mint 20 éve foglalkozik afrikai népzenével. Számos projektje közül a leginkább figyelemre méltó a 12 tagú Super Mande volt, amely a legfontosabb nyugat-afrikai zenészeket gyűjtötte egybe, többek között Mory Kantét, Salif Keitát, Kante Manfilát. Jelenleg Don Byron és Peter Apfelbaum együtteseiben énekel.


A zenekar felállása:
Sean Noonan – dob
Mat Maneri – hegedű
Abdoulaye Diabate – ének
Thierno Camara – ének