Charles Dickens: Közös barátunk

Először jelenik meg magyarul Dickens utolsó befejezett alkotása. A Közös barátunk eredetileg 1864–65-ben, folytatásokban látott napvilágot.

A szövevényes cselekményű mű fő témája egyik kritikusa szerint: a pénz, a pénz, és újra csak a pénz. Az események hátterében persze, mint mindig, emberi tulajdonságok állnak, jelesül a romlottság és a kapzsiság. Vízi hullát fognak ki a Temzéből, és ezzel nyomban kezdetét veszi az elhunyt vagyona fölötti civakodás. London nagy folyója azonban nemcsak a haláleset helyszíne, hanem egyben az újjászületés és a megtisztulás letéteményesévé is válik.

Érdekes adalék a kéziratról, hogy az 1865 nyarán Franciaországból hazatérő Dickens vonata a staplehursti vasúti híd átépítése közepette kisiklik, az író kupéja a folyómeder fölött állapodik meg, félig a levegőben lógva. Dickens a Közös barátunk éppen esedékes folytatását először a vagonban felejti, aztán visszamászik érte. Végül három hónappal később, szeptember elején zárja le a kéziratot, megemlékezve arról, hogy a viaduktról kitörő vasúti szerelvény örökre elszakíthatta volna olvasóitól. Szerencsére nem így történt.

Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I–III.

Attól fogva, hogy A tulajdonságok nélküli ember első kötete a harmincas évek elején megjelent, Robert Musil főművét egyre-másra Joyce Ulysses-éhez és Proust regényfolyamához hasonlítgatták. Ami e hatalmas regény indíttatását, szellemi és művészi jelentőségét illeti, e társítás csakugyan nem túloz.

Húsz évig, éppen a két világháború közé eső két évtizeden át dolgozott Musil e művén. S bár a regény cselekménye 1913–14-ben, a világháború küszöbén álló császári Bécsben játszódik, ennek a mindenestül múlttá váló világnak gyilkos iróniájú leleplezésével fokról fokra eljut Musil a XX. század első felének egész szellemi felülbírálásáig.

A regény főhőse, Ulrich, „a tulajdonságok nélküli”, a semmivel sem azonosuló, mindent megkérdőjelező ember, akinek személyisége, érzelmei fölött állandóan megőrzi uralmát a racionális intellektus, és ennek a racionalitásnak a segítségével próbálja megtalálni az emberlét új lehetőségét. Musil regénye nem alkalmi kikapcsolódásra szolgáló olvasmány, hanem akár hónapokra-évekre szóló, újra meg újra megkísértő szellemi kaland.

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül

„Ebben a könyvben a lehető legnagyobb objektivitással szeretnék beszámolni mozgalmas életemről, arról a hetven évről, amely alatt az egész világ is oly nagy változásokon ment át – írta emigrációban született emlékiratairól az első magyar köztársasági elnök. – Önmagunkról nehéz teljes őszinteséggel írni, és sokan követik el azt a hibát, hogy nem úgy írnak, ahogy az adott időben éreztek, hanem ahogy később, sok tapasztalat után látják magukat és a dolgokat. Nem amilyenek voltak, de amilyenek szerettek volna lenni. Valaki azt mondta, hogy az emberek akkor kezdenek emlékiratokat írni, amikor már mindent elfelejtettek. Életünk sok viszontagsága ellenére is azonban meg tudtunk őrizni rengeteg levelet, dokumentumot, feleségem naplóinak nagy részét, s ezekkel fel tudom eleveníteni emlékeimet. De egyébként is jó memóriám van, és sokszor a legkisebb részletekig emlékszem azokra az eseményekre, amelyek életemben fontossággal bírtak. […] Gyakran töprengek rajta, hogyha újra kellene kezdenem, ugyanúgy cselekednék-e, ugyanúgy reménykednék-e, ugyanúgy igyekeznék-e megjobbítani a világot. Azt hiszem, igen. Mindannyiunknak megvan a magunk sorsa, a magunk szerepe, amit be kell töltenünk, és majd a történelem fogja megítélni, sikerült-e valami értékeset alkotnunk.”

Az angolul 1956-ban, már Károlyi halála után publikált kötet eddigi magyar kiadásai csak cenzúrázva jelenhettek meg. Az Európa Könyvkiadó Emlékezések sorozatában most először lát napvilágot a teljes, csonkítatlan szöveg.