Demszky Gábor könyve nem találja, maga a szerző nem érzi a hangsúlyokat, és a visszaemlékezésben nem emel ki csomópontokat. Nem különbözteti meg a napi politika, a hétköznapok ügyeit, sikereit, sérelmeit és botrányait a mostanra mindenki más számára jól láthatóan történelmi léptékű pillanatoktól. Ezzel pedig csupán annyit ér el, hogy sokszor indokolatlanul nagy hangsúly kerül (érdektelen) részletekre, szakpolitikai kommentárokra, máshol viszont a kifejtés terjedelme a jelentőségtől messze elmarad (ez például az Arcképcsarnok című fejezetben is feltűnő: Demszky Boross Pétert, Horn Gyulát, Orbán Viktort, Medgyessy Pétert és Gyurcsány Ferencet is megközelítőleg két-két oldalon tárgyalja). Elbeszélése mindennek köszönhetően gyakran válik masszajellegűvé, vontatottá, nem egyszer önismétlővé. Utóbbi már olyan mértékű, hogy szerkesztői hibaként is felróható, ahogy a névmutató és a bibliográfia kínos és bosszantó hiánya is.

Az időrend kérlelhetetlen követésén kívül a néhol már a kitalálatlanságot sejtető kollázs-jelleg, különböző műfajú szövegek (a Keleti éden felől már ismerős családregény-epizódok, tanulmány, publicisztika, esszé, anekdotikus próza, portré, riport, hírszöveg, szervezeti és működési szabályzat citátum, projektbeszámoló, kampányanyag) összeeresztése teszi nehézzé az olvasást, kiismerhetetlenné a mondandó szervező- vagy vezérelvét. Sikerületlennek mondható az az emlékirat, visszaemlékezés, amelyben nem vagy csak homályosan rajzolódik ki, írható körül a beszélő személyisége, az őt körülvevő díszletezés viszont annál aprólékosabban. Noha nem tabukat gyárt és nem beszél félre, mégis úgy tűnik, mintha Demszky Gábor könyve a hozzá intézhető legáltalánosabb kérdésekre nem adna egyértelmű választ, legtöbbször "csak" a körülmények alapos ismertetésével szembesít.

Az, hogy az egykor elhíresült, mára azonban szinte jelentéktelenségbe süllyedt horvátországi nyaraló-ügy, a terepjáró-ügy ("jóvátehetetlen hiba", 537.) és a további "ilyen típusú sztorik" kimerítő elemzése közel azonos terjedelemhez jut, mint a következőkben is tárgyalandó, a főpolgármesteri felelősséget érintő, máig időszerű két 2006-os eset, annak a hátterében nem a jótékony hallgatás, nem a titkolózás vagy az önkritika hiánya áll. Sokkal inkább az érzékelhető, hogy ezeknek az összetett, messze ható és elemi szférákat érintő ügyeknek az esetében a személyes érintettség, a szemtanúság áttranszformálására, a távlat megszerzésére nem fordítódott elég idő. Valamint, ha valaki jól ismeri Demszky Gábor korábbi írásait (akár a Hírmondó-beli, akár a Beszélő-beli, akár A szabadság visszahódítása-beli szövegeinek némelyikét) annak feltűnhet: a már emlegetett kollázs-technika abban is megnyilvánul, hogy sokszor évtizedes cikkeinek mondatait illeszti (nem idézi!) a megfelelő helyre. Mindennek az evidens következménye az, hogy az (újra)értékelés folyamata meg sem kezdődik vagy elakad félúton komoly, előremutató és revelatív következtetések kidolgozása, levonása nélkül. Számomra most mindenképpen a szöveg – e szempont szerinti – értékelése az elsődleges, a politikai és minden egyéb aspektus csak ezután következhet.


Demszky, Konrád és Kőszeg - Gerő Tamás: Múltidézés (2007)

2006 sűrű ősze a főpolgármester körül sem múlt el nyomtalanul. Értelmezések "viaskodnak" egymással az akkori eseményeket illetően, azoknak a heteknek a megítélésével kapcsolatban. Az viszonylag egyértelmű, hogy 2006 őszének rendőri tevékenységéért (a tévészékháznál mutatott kudarcért, tétovaságért és az október 23-ai "indokolatlan fegyverhasználatért és a józan ésszel felfoghatatlan rendőri brutalitásért", 485.) a hatalom oldaláról nem a főpolgármester, hanem a rendészeti miniszter tartozott volna felelősséggel. Demszky szempontjából két eset mégis kiemelendőnek tűnik.

Az egyik a főváros gyülekezési jogi rendelete. "A közgyűlés 2006. október 26-án rendeletet fogadott el, miszerint a gyülekezési jog gyakorlása során a színpadi hangosító berendezések és díszletelemek, építmények elhelyezését kérelmezni kell. Az Alkotmánybíróság a gyülekezési jog korlátozásának minősítette, és részben megsemmisítette a rendeletünket. Utólag teljesen világos: a kormány szándékaival összhangban alkalmatlan eszközzel kívántuk elejét venni annak, hogy a Kossuth téren megismétlődjék a többhetes demonstráció és táborozás. Ezt a két hibámat elismerem [a másik a traktortilalom, a gyülekezési jog korlátozása közlekedési táblákkal]" (kiemelés tőlem, F. R.) (539.) Visszautal erre az ügyre Rauschenberger Péter publicisztikája is: "És akkor még nem beszéltünk 2006 októberéről a gyülekezési jogot önkormányzati rendeletben korlátozni igyekvő liberális főpolgármesterről, és más pofonokról, amiket a demokrácia kapott."

A másik eset Gergényi kitüntetésével kapcsolatos, ami azóta újra felidézett pillanat lett a Lovasroham című alaptörvény-illusztráció révén, azt a téves benyomást keltve, mintha az magáért az októberi utasításokért járt volna (ezt korábban Navracsics Tibor is hangoztatta).  Gergényi kitüntetését a Fővárosi Közgyűlés 2011. szeptember 21-én, a Jobbik előterjesztése nyomán vonta vissza.
"Gergényi Péter rendőrkapitány kitüntetése 2006. november 17-én hamisan interpretált gesztus volt. A Budapestért díj odaítéléséről szóló döntést 2006. szeptember 7-én a Fővárosi Közgyűlés hozta a szakbizottság javaslata alapján, ellenszavazat nélkül! Ez ellen egyetlen ellenzéki frakció sem szólalt fel, sőt Gergényit agyondicsérte valamennyi frakció. Budapest a ’90-es évek közepén az utcai leszámolásokról és a romló közbiztonságról volt hírhedt, 2006-ra pedig Európa legbiztonságosabb fővárosa lett. Ezért járt a kitüntetés, aminek az október 23-án történtekhez a világon semmi köze nem volt. Főpolgármesterségem húsz éve alatt soha nem volt példa arra, hogy a közgyűlés által adományozott díjat ne adtam volna át. Ez a fajta önkényes "revízió" teljesen ellentmond a jogfelfogásomnak. Gergényi korábbi szakmai teljesítményének megítélését utólag nyilvánvalóan felülírták 2006 őszének történései és a tábornok szerencsétlen megnyilatkozásai." (kiemelés tőlem, F. R.) (483.) A novemberi kitüntetés túl könnyen kelthette azt a látszatot, mintha ezzel a rendőrkapitány októberi teljesítményét honorálnák, ez pedig már az idő szerint is legalábbis problematikus volt. Demszky elbeszéléséből azonban az is kihallható, hogy október után már nem tartotta méltónak Gergényit a díjra, ám függetlenül attól, hogy ez tetszik-e neki, vagy sem, mégis átadta. Így pedig már nem ördögtől való idézni Tamás Gáspár Miklós észrevételét, ami 2013. március 17-én (Áder János és a 4. alaptörvény-módosítás aláírása kapcsán) hangzott el: "ha valakinek a törvényes kötelessége és az erkölcsi lelkiismerete összeütközik, tessék lemondani!"

Azért, hogy 2006 őszén, e két ügy után Demszky Gábor főpolgármesterként a helyén maradt, megítélésem szerint nem kárhoztatható. Azt azonban nem lehet elhallgatni, hogy ezek a napok erősen (talán legerősebben a főpolgármesteri pálya alatt) megrengették azt a nehezen megkérdőjelezhető erkölcsi fedezetet, amit Demszky az "őszinte beszéd kis világában" (169.), a szamizdatos időkben megalapozott és felépített. És mindeközben a "régiek" közül egyetlen, komoly pozícióban maradt politikusként, nemcsak a fővárosért és önmagáért tartozott felelősséggel, hanem – akárhogy is, de – a liberális többpárti demokráciáért odaadóan küzdő szamizdatos időknek az eszmei örökségéért, hagyományáért is. Pedig ennek cserbenhagyása, az erről való esetleges pillanatnyi megfeledkezés jóval nagyobb halmazt érintő, szélesebb hatókörű hibaként róható fel, mint egy korlátozó rendelet kihirdetése vagy egy kitüntetés átadása.

Az akkor hátralévő négy (hosszú) év pedig minden örömével, kudarcával és sok-sok keserűségével leginkább (az Elveszett szabadság olvasása közben is) a centivágásra emlékeztetett, aminek elfogyatkozásában csupán annyi az öröm, hogy legalább vége. Ennek melléktünete a közvélemény-kutatási eredmények romlása ("pontosan követhető, miként sodródtam le az elsők közül a középmezőnybe, majd 2010 nyarára a lista végére.", 533.), valamint a Március 15. tér-i ünnepségek tragikus megváltozása (Tojászáporban, 524.), amelyeknek történeti elemzésével, áttekintésével is adós marad Demszky könyve. Pedig ez az esemény magán túlmutatóan lenne képes illusztrálni, hogy az illegális, ellenzéki megemlékezésektől, "a szabadság kis köreitől", hogyan vezetett az út az elveszett szabadságig. ("Korábban már a diktatúrában is beszéltem március 15-éken a magyar szabadságról – ha épp nem fojtotta belém a szót a kádári karhatalom. Nekik sem sikerült, Önöknek sem fog.", Demszky Gábor 2010. március 15-ei beszéde.)

*

Demszky a szamizdatos ellenzéki tevékenység, a ’80-as évek vázolásakor leginkább az általa és mások által is már többször elmesélt eseteket mondja újra (igazodási pontok: Hodosán Róza Szamizdat történetek és Kőszeg Ferenc (K.) történetei). Ezenkívül tág, mégis pontos definíciót ad a szamizdatról és az effajta létformáról ("A szamizdatban a cselekvés morális cselekvés volt, mert a fennálló rend erkölcsi elutasításán alapult (…) elsősorban cselekvés volt, funkciója pedig sokféle. Egyes embereket megvédett, mert ügyüknek, az egyénnel szembeni repressziónak nyilvánosságot adott. Pici autonómiákat teremtett, harcolt ki. A rémuralom emlékeit, a közös múltat pedig megmentette a feledéstől.", 116.), valamint a saját folyóiratának profilját is jó érzékkel helyezi el a kínálatban: "A Hírmondó megjelentetésével az volt a célunk, hogy szélesítsük a szamizdat olvasótáborát a Beszélőnél kevésbé analitikus, olvasmányosabb havilappal." (115.)

Mértéktartóan gyűjti csokorba, de hangsúlyozza azokat az olvasmányokat, amelyek meghatározóak lettek egyrészt szamizdatos mondandójának, másrészt szamizdatszerkesztői ízlésének kialakításában: az Überhaupt ("[Bence, Kis és Márkus] ezzel megnyitották az utat a liberális demokrácia helyeslése és a kapitalista magántulajdon elfogadása felé", 101.). A Charta ’77 "lett a szocialista tábor demokratikus ellenzéki mozgalmainak alapszövege" (107.). "Olvastuk, fordítottuk és terjesztettük a lengyel ellenzék teoretikusainak írásait. Lelkesen és felszabadultan olvastam az emigrációban élő Leszek Kołakowski filozófus kitűnő esszéjét a reményről és a reménytelenségről [Tézisek reményről és reménytelenségről] (…) Kołakowski mellett a legnagyobb erővel Adam Michnik Új evolucionizmus című tanulmánya hatott rám." (117.) "1984-ben a Hírmondóban közöltük Havel híres esszéjét, a Hatalomnélküliek hatalmát, amelyet én a demokratikus ellenzéki mozgalmak ideológiai alapvetésének tartok. Az esszé a Hírmondóban A hatalmon kívül rekedtek hatalma, a rendszerváltás után pedig A kiszolgáltatottak hatalma címmel jelent meg magyarul. Mindkettővel gondom van. Az első azt sugallja, hogy az érintettek bementek volna a hatalomba, csak már nem fértek be. Ez nyilvánvalóan hamis sugallat. A másik változat meg azért félrevezető, mert Havel éppen azt írta le, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a totalitárius rendszernek, van másik út, lehet "igazságban élni"." (213.)

Legérdekesebbek mégis azok a – néhol jótékony feszültséggel, néhol önellentmondással, de mindenképpen megint reflexszerűséggel, az átfogó elgondolás hiányával is járó – elemzés-töredékek, amelyekben Demszky azt a – nem akármilyen horderejű – kérdést venné szemügyre, hogy mekkora szerepet játszott az ellenzék és a szamizdat a rendszerváltás folyamatában, illetve milyen mértékben lehetett érvényesíteni (és megőrizni, akár máig) a második nyilvánosságban kidolgozott elveket és tételeket a létrehozott jogállamiság keretei között.

Demszky tranzitológiai megfigyelései tisztázatlanok (maga többféle variációt is felkínál), ugyanakkor legalább képesek megidézni "a házon belüli" eltérő álláspontokat is. Egyrészt beszél "a rendszerváltás előtörténetéről", ennek kapcsán pedig emlegeti a SZETÁ-t (a Szegényeket Támogató Alapot) és a "repülő egyetemeket" mint a ’80-as évek ellenzéki kísérleteit (227.); nyilván a szamizdat sajtó- és könyvkiadás is ideutalható. Itt tehát egyértelmű, határozott kontinuitást lát az ellenzéki szubkultúrá(k) tevékenysége és a rendszerváltás között.
Ennél már bizonytalanabb, de az ellenállás hasznosságát nem megkérdőjelező a következő idézet: "Nem érezhettük egy pillanatig sem, hogy mi győztünk. Rajtunk talán annyi múlott, Varsóban, Pesten és Prágában, hogy a békés és vértelen átmenetnek léteztek általunk elgondolt és a szamizdatban közzétett forgatókönyvei." (187.)

Aztán van egy vonatkozás, mely szerint a (nagyon) nagypolitika erőviszonyainak alakulása egymagában vezetett a fordulathoz: "A szovjet birodalom a szemünk láttára hullott darabokra, és mi a legnagyobb eufória idején is azt érzékeltük, hogy a közreműködésünk nélkül, magától is darabokra hullott volna" (187.) Ezzel a nézettel cseng össze Kenedi János egyik keserű (és valljuk be, kirohanásszerű) mondata : "A rendszert 1989-ben Gorbacsov egyetlen [Jaruzelskinek szóló] telefonja döntötte meg egész Közép-Kelet-Európában, nemhogy a Profil vagy a Beszélő." (Levélváltás besúgó és besúgott között; ÉS, 1999/45.) E körülmény körül (is) elidőzik – jóval elemzőbben – Kőszeg Ferenc is: "A MHB-ról [Magyar Helsinki Bizottságról] írott könyvében Mink András szembeállítja egymással a reálpolitikus-materialistákat és az idealista-konstruktivistákat. Az előbbiek úgy vélik, hogy a rendszer bukásának mindenekelőtt az volt az oka, hogy a szocialista tömb nem tudott lépést tartani a nyugati világgal a gazdasági versenyben és így a fegyverkezési versenyben sem. Az utóbbiak szerint minden rendszernek szüksége van bizonyos összhangra a meghirdetett elvei és a valóság között; ha az összhang nyilvánvalóan megszűnt, a rendszer tartósan nem maradhat fenn."

Azonban – akármilyen szerep is illetné meg Demszkyt magát az átmenet elérésében – azzal az értelmezéssel nem azonosul, amely a reformkommunisták által biztos kézzel és körültekintően levezényelt rendszerváltást hangoztatja: "A rendszerváltás óta eltelt évtizedekben egyre csak azt hallhattuk, hogy a történelem reformszocialista olvasata szerint a puha diktatúra volt a rendszerváltás és az európai egyesülés előkészítője. Ez ordas hazugság. Én nagyon jól emlékszem arra, hogy a reformkommunista politikusok és ideológusok nagyon is támogatták, morálisan igazolták és olykor tevékenyen segítették is a másként gondolkodók elnyomását. Azzal érveltek, hogy a független tevékenység, a szamizdat és a Nyugaton publikáló ellenzékiek veszélyeztetik a reformokat." (200.) (Demszky utal rá, hogy az Országgyűlés a vízlépcső építését a tiltakozás, élőlánc és aláírásgyűjtés ellenére is (185.) – a mindig nagyon későn, nagyon óvatosan bátor, magát azonban az ellenzékhez számíttató Pozsgayval egyetemben – megszavazta, 1988. október 7-én.)

Demszky végül egy konszenzusos, több összetevőt is magában foglaló struktúrát fogalmaz meg: "Vannak, akik úgy vélik, hogy nem a konfrontáció győzte le a Szovjetuniót, hanem a détente. Az igazság szerintem az, hogy is-is. A helsinki megállapodásra hivatkozó külső nyomás, a fegyverkezési verseny elvesztése és a belső ellenzéki mozgalmak egyaránt jelentősen hozzájárultak az összeomlásához." (582.). Az egyik nagy példakép, Václav Havel is hasonló következtetésre jut ("Természetesen nem a disszidensek buktatták meg az előző rezsimet – bukásában számos, többé-kevésbé párhuzamos történés játszott szerepet, mindazonáltal az ellenzék sokévi ténykedése nélkül legalábbis egy hiányzott volna a döntő tényezők közül és minden sokkal bonyolultabb lett volna", VH: A szabadság igézete, 304.), ám míg Prágában spontán (bársonyos) forradalom ment végbe, addig Magyarországon, a Kis János és Bence György által már a ’79-es Emlékkönyvben is felelevenített Bibó-féle, A magyar demokrácia válságából ismert koncepció furcsa, de (akkor) eredményesnek látszó hibridje: a megegyezéses és határolt, tervezett forradalomból, azok "vegyületéből" létrejött kerekasztalos rendszerváltás.

Talán lehetetlen is tárgyalni, összevetni a ká-európai változásokat anélkül, hogy ne hoznánk szóba ennek formáit, illetve a mögöttük meghúzódó társadalmi beágyazottság, támogatottság mértékét. Jellemző szólama a magyar rendszerváltás (közbeszédben is gyökeret verő) kritikájának, hogy az tömegbázis nélkül, egy szűk, értelmiségi elit tevékenysége, igénye nyomán ment végbe. Ezekre az észrevételekre vonatkozó válaszként értelmezhető a már nagyon korai antalli bonmot: Tetszettek volna forradalmat csinálni.

Demszky jelenlegi álláspontja egyértelmű: "Húsz évnek, öt választási ciklusnak kellett eltelnie, hogy a napnál világosabban kiderüljön, milyen súlyos történelmi következményei vannak annak, hogy nálunk a nép nem mozdult meg. Nálunk főképp az elitek birkóztak egymással, távol a mindennapi élet színtereitől." (188.) Az azonban már vita tárgyát képezheti, hogy mi fogadható el tömegbázist reprezentáló aktusként, illetve mit nevezünk elégségesen aktív állampolgári részvételnek.
Hiszen Varsóban (Budapestnek is példával szolgálva) annak ellenére is kerekasztal-tárgyalások zajlottak le, hogy a Szolidaritás legális időszaka megmutatta (a ’81-es szükségállapot utáni illegális időszaka pedig fenntartotta) a sokmilliós támogatói bázist.

Vajon nevezhető-e sokmilliósnak a csehszlovákiai rendszerváltást támogatók köre, ha az 1989. november 27-ei általános (bár csak két órás) sztrájkra utalunk, amelyben a lakosság négyötöde vett részt? Vagy már "elegendő" az is, ha a bársonyos forradalom Vencel téri sok százezer tüntetőjére, illetve a prágai Letná parkban tartott november 25-26-ai 800 ezres nagygyűlés résztvevőire hivatkozunk. És szépséghiba-e, hogy Václav Havelt nem közfelkiáltással a Moldva jegén, hanem a (már nem régi, de még nem új) Szövetségi Gyűlésben választották köztársasági elnökké december 28-án?

Noha a Beszélő, a Hírmondó és a többi szamizdatkiadvány olvasóközönségét, vagy a Dialógus, a Duna Kör, a SZETA és egyéb független szervezetek mögött álló civileket nagy túlzás lenne tömegbázisnak nevezni, ám jelentőségük megvédésére megint idézhető Václav Havel: "a mintegy ezer chartás szembeszegülése a poszttotalitárius rendszerrel politikai szemszögből nézve eleve reménytelennek látszik. De csak akkor, ha egy nyitott politikai rendszer hagyományos látószögéből tekintünk rá (…) Ebből a látószögből bizony egy ilyen minipártnak nem lenne semmi esélye. Ha azonban ezt a szembenállást a poszttotalitárius rendszer természetének ismeretében ítéljük meg, egészen más következtetésre jutunk: egyelőre senki sem tudhatja pontosan, mit vált ki ama "rejtett szférában" a Charta ‘77 fellépése, léte és tevékenysége, s milyen módon érvényesül benne a Charta kísérlete, hogy ismét feltámassza Csehszlovákiában a polgári öntudatot. Még kevésbé jósolható meg, vajon mikor és miképpen érezteti majd hatását ez a befektetés valamiféle tényleges politikai változás formájában." (VH: A szabadság igézete, 132.)

Az Újratemetésen megtöltött Hősök tere már inkább felfogható lenne az átmenetet legitimáló tömeggesztusnak (ekként értelmeződött 1957. május 1-jén is), erődemonstrációnak, amely – ahogyan Tölgyessy Péter is utal rá egy helyen – fedezet, foglaló lehet a kerekasztal-tárgyalások során. Ugyanakkor az egy hónappal később, az MSZMP KB székházban a Kádár-ravatalnál, majd a Kerepesi temető munkásmozgalmi panteonjában (is) megjelentek sokasága ront is ezen a képen.

Mindezeken túl viszont az 1989. november 26-án megrendezett "négyigenes népszavazás", egyrészt interpretálható a szeptemberben lezárult kerekasztal-tárgyalások utólagos népakarat általi jóváhagyásaként, másrészt a választási adatok nyomán (58%-os részvétel; 4,3 millió résztvevő) az oly áhított tömegbázis is felmutatható lehet.

*

Az egyik legsúlyosabb esete az Elveszett szabadságban tapasztalható magyarázatnélküliségnek, hogy az Újratemetés értékelése, emlékének felidézése szinte egy az egyben kimarad a könyvből. Pedig ezt a – harmadik köztársaság születése szempontjából – szimbolikus pillanatot többek között Orbán Viktor ottani szerepe, jelentősége miatt sem kellene megkerülni. Az Elveszett szabadság azonban látványosan ignorálja Orbánt, kísérletet sem tesz figurájának végiggondolására. Mintha attól rettegne, hogy bármilyen múltbeli (azóta akár meg is tagadott) érdemének szóba hozása jó fényt vethet a jelenére.
Egyébként maga Demszky (és Béki Gabriella) koszorúzott az SZDSZ nevében akkor a Hősök terén, így – ha másért nem – talán a személyes érintettség okán kitérhetett volna erre az eseményre is.

(Az Újratemetés Orbánjának jellemzésére, ottani beszédének feldolgozására Ara-Kovács Attila tett egy javaslatot: Kitől fél Orbán Viktor? (ennek a rövid átgondolása közelebb vihet bennünket az Elveszett szabadság "Orbán-képéhez" is). Ő az álláspontját arra az igazolható tényre alapozza, hogy Orbán megszegte a Történelmi Igazságtétel Bizottsággal kötött megállapodást, tudniillik, hogy a beszédekben nem hozzák szóba az orosz csapatok kivonását, hogy ezzel "– a magyarok radikalizmusára hivatkozva – ne szállítsanak érveket az akkor még roppant erőteljes" kelet-európai diktatúráknak. Ez az aggodalom józannak és jogosnak látszik, ha belegondolunk, hogy Václav Havel 1989 első hónapjaiban (januártól-májusig) még egy csehszlovák börtön vendégszeretetét élvezte, újfent. Orbán tehát mélységesen felelőtlen és merész volt, magánhepciáskodott; egyúttal emlékezetessé tette magát, lenyúlta a show-t és vitte a bankot. (Bajnai Gordon is e szereplés okán, visszatérően utalhat rá úgy mint a rendszerváltás (egyik) jelképére: "Nincs, aki nála erősebben határozta volna meg az elmúlt 20 évet. Magyarország "Orbán-korszakát". Ő, aki valaha a rendszerváltás jelképe volt...").

Szóval – újra Ara-Kovács – Orbán "számára 1989 forradalmi pillanata sem volt több, mint hatalomtechnikai kérdés". De mi a haszon ebből (a persze semmiképpen sem elhallgatandó háttér-részletből) a leleplezésen túl? Abból a kijelentésből, hogy Orbán már akkor is ugyanez az akarnok és erőszakos fiú volt, csak mára megöregedett? Vajon Orbán személyiségének minősítése elegendő (és nem csak sekélyes) magyarázat-e egy karrierre és vele az ország közelmúltjára (jelenére; talán nem túlzás: sorsára)? Többet képes-e nyújtani ez a magyarázat annál, minthogy lám, nincs min csodálkozni? Ha az Újratemetési Beszédet szimplán csak árulásnak tekintjük, árulássá degradáljuk, az nem ejt-e további sebeket a rendszerváltás amúgy is megkopott – pedig inkább felfrissítve megőrzendő – képén, eszméjén? Mintha a Bajnai-féle egyszerű diagnózisban is több lenne a higgadt, felelős be- és éleslátás, mint abban, ha a régi Orbánt – elkerülhetetlenül a jelen tükrén is át – pecsételnénk, vetnénk meg, bagatellizálnánk el jelentőségét.

Hiszen az Újratemetési Beszéd tartalmi (!) része úgy (is) felidézhető, interpretálható lenne, mint a legjelentősebb ellenérv a második miniszterelnökségét töltő Orbán cselekedetei, megfogalmazásai, törekvései ellen (még ha a személyiségbeli változatlanság tételét, a szószegő ámokfutás ’89-es júniusi vétkét el is fogadnánk Ara-Kovács Attilának)).

Elkerülhetetlenül meg kell (egyszer) írni Orbánt és az ő pályáját, megközelítőleg e nem mitikus, de szimbolikus kezdettől – időrendben haladva – mostanáig, figyelmesen, lehetőleg elfogultságok és direkt politikai, kilógó lóláb-érdekek nélkül, mert akármit is gondolunk róla, ha meg is bukik, az ő pályája mentén lehet elbeszélni a harmadik köztársaság politikatörténetét. Egy végig (nagyon elől) jelenlévő, nagyformátumú politikus pályája alapján.

Rajta kívül egyetlen olyan figurája van az elmúlt közel két és félévtized magyar közéletének, aki mindkét előbbi tényezőnek megfelel: Demszky Gábor. Az Elveszett szabadság számára (noha elfogult, hisz önelbeszélői) adott lett volna az összegzés lehetősége, ezt mégsem használta ki igazán sem magára, sem "mostohaöccsére" nézve ("Orbán Viktor az egyetlen magyar politikus, aki velem együtt 1990 óta folyamatosan a pályán volt.", 555.). Demszky Orbán-értékelései (ezekben vigyázó szemét legtöbbször csupán 2014 tavaszára veti) nem mély elemzői gondolatmenetek, hanem betelefonálói anekdoták, blikkfangos szószerkezetek: diktátor hajlamú kisemberek; az erő pozíciójából tárgyal; bosszúálló (554.); pokolbeli randevú (555.); Orbán Viktor akár a szabályok megsértésével is győzni akar (556.); a politikus gyilkos ösztöne (558.). Ha mindez igaz is, Demszky Gábornak tényleg csupán ennyi az észrevétele és a mondanivalója erről a sajnos egy egész korszakot meghatározó politikai pályáról?

*

A ’94-es, MSZP-vel kötött koalíció még viszonylag méltó és használható módon kerül terítékre az Elveszett szabadságban. Érezhető – és közel két évtized távlatából, a következményeket illetően fel is erősödött – a vívódás, a kétely, az effajta kompromisszum szokatlan szájíze: "A koalíció egy abszolút többséget szerzett, kiszámíthatatlan nómenklatúrával rendelkező párttal politikai szempontból hiba volt, de nem volt bűn. Az indítékai erkölcsileg és emberileg érthetők és elfogadhatók voltak. Óriási árat fizettünk azért, hogy belementünk és benne ragadtunk ebben a szoclibnak nevezett, valójában baloldali blokkban, és elveszítettük pólusképző erőnket, amit soha többé nem tudtunk visszaszerezni. (…) Illúzióink foglyai voltunk – ezért hibáztunk." (331.)

Szűkszavúan, ám mégis sokatmondóan kritizálja Demszky a megzavarodott, aztán pedig koalíciópárti SZDSZ érvelését, amely például "össznemzeti érdekbe csomagolt egy pártpolitikai döntést, és felruházta azt az áldozatvállalás erényével" (328.)

Demszky, bár inkább csak felskicceli "a koalícióba beleeső" SZDSZ indítékait és eltérő véleményű "közösségeit" ("Emlékezetem szerint a koalíció elutasítását követelve markáns mondanivalóval egyedül Kőszeg Feri érvelt az erről a kérdésről dönteni hivatott küldöttgyűlésen", 329.) (Kőszeg mellett még Tellér Gyula is említhető), azt mégis láthatóvá teszi, hogy az SZDSZ-ben a kormányzati (belső) fék jól hangzó szerepén túl, jelen volt a már régen kiérdemelt hatalom megragadásának türelmetlensége is, még ha ezt Demszky a felelősségtudat szóbahozásával igyekszik is tompítani: "A szabad demokrata elit [szoclib érzelmű holdudvar és a chartás értelmiség, 329.] pedig ki akarta végre próbálni magát különböző pozíciókban. Szavaik helyett a tetteikért akartak már végre felelősséget vállalni." (331.)

Érdemes azonban egy pillantást vetni arra, hogy az egykori demokratikus ellenzék politikába igazolt (fő)szereplői közül, kik, miként és meddig maradtak ezen a pályán. Kis János és Kenedi János nem lettek képviselők. Haraszti Miklós, Iványi Gábor, Solt Ottilia és Tamás Gáspár Miklós 1994-ben köszöntek el a Parlamenttől, Rajk László ’96-ban. Hodosán Róza és Kőszeg Ferenc kitöltötték a második ciklust is (de fentebb látható volt, hogy utóbbi például a koalíció ellen érvelt). Pető Iván és Magyar Bálint 2010-ig maradtak országgyűlési képviselők.
Erre a tendenciára rímel Nagy N. Péter ’94-es, Demszkyvel készített interjújának egyik kérdése, amely egy haveli idézetből indul ki: "a szocialista rendszerek egykori ellenzéke kilencvenes évek eleji gyors, mintegy ellenállási díjként értelmezett politikai karrierjének lassan-lassan vége. Alig maradt valaki közülük a hatalom közelében. Szerinte [mármint Havel szerint] az emberekben most már a lelkiismeret-furdalás munkál, nem szívesen néznek szembe azzal a ténnyel, hogy míg ők megkötötték a maguk hétköznapi kompromisszumait, mások erkölcsi alapon kockáztattak, helytálltak, s ráadásul még igazuk, sikerük is lett. Úgy fest, hogy Magyarországon is így alakul a helyzet. A demokratikus ellenzék meghatározó személyiségei közül önön kívül talán csak Magyar Bálint tölt be fontos tisztséget." (DG: A szabadság visszahódítása, 60.) (Magyar Bálint neve tehát többször felmerül, noha az interjú idején még nem is – csak 1996 januárjától – miniszter. Magyar pályáját tekinti át és felelősségét firtatja Kőszeg Ferenc Sakk! Matt? című cikke: ÉS, 2008/39.) Hogy Demszky miként "függetlenítette" magát pártjától, és ebből milyen (belső) feszültségek adódtak, arról a rövid elnökségét taglaló könyvrészletben (az Én és az SZDSZ című cikke alapján és annak újrafelhasználásával) számol be.

1994-ben az új kormány (kétharmaddal!) megszavazta a képviselő-polgármester funkciók összeférhetőségét (amely miatt Petri György – akit Demszky egyébként kifelejt a Beszélő alapító szerkesztői közül (130.) – kilépett az SZDSZ-ből, mondván az lemondott a liberális minimumról, a hatalmi ágak szétválasztásának sarkalatos elvéről; megdöbbentő és tragikus, de másfél évtized után a Jobbik az, amelyik ennek az összeférhetetlenségnek a visszaállítását a leghangosabban szorgalmazta). Demszky nem értett egyet ezzel a törvénymódosítással és "ezután is mind a négy alkalommal lemondtam az országgyűlési képviselőségről, amikor újra főpolgármesterré választottak" (334.). Így – furcsa helyzet – nem az országgyűlésben, de a legnagyobb választói körrel járó egyéni politikai pozíció viselőjeként, négy alkalommal is újraválasztva töltött 20 évet a magyar közélet legelső vonalában. Egy város odaadó szerelmeseként, "a Duna királynőjének udvarmestereként" (609.), Budapest legifjabb vőlegényeként.

*

Az elmondottak ellenére is nehéz Demszky Gábornak ezt a mostani (az igazán megőrizendő nagytörténeteket azok erejével, jogosságával visszaadni nem képes, leginkább ezért csalódást keltő, semmilyen-se) könyvét egyszeri olvasás után a sarokba hajítani, mert a benne felmondott évtizedek mégis magukon hordozzák egy kivételes és megkerülhetetlen figura először (belső) disszidensi státuszának, majd – sajnos e kritikában is kevesebb szóhoz jutó – főpolgármesteri tisztségének elvitathatatlan sikerességét és eredményességét. Az igazán nagy kihívást éppen az okozza, hogy bár őrá nem olvasható József Attila mondata ("Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom."), viszont a napi politikában eltöltött húsz éves – a hitelességet természetéből adódóan koptató – robotja során, kapott és szerzett, okozott magának olyan súlyos sebeket, amelyek személyét tudhatóan megosztóvá teszik, e megosztottság folytán pedig nem érdemesülhet a – jelenkor Magyarországán politikust amúgy is igen ritkán megillető, (talán egyetlen példánk van) Göncz Árpád-i – köztiszteletre.
Ám efölött búsongva sem feledkezhetünk meg arról, hogy Demszky Gábor az új magyar szabadságnak az egyik első számú, nagy robotosa, tutajosa volt (a vonatkozó szamizdat szövegei és másoké elérhetők, elolvashatók). Annak a szabadságnak, amelyről biztosan nem csak emlékei maradtak, és amelyet mostani könyve címében elveszettnek nevez, bár az valójában sokkal inkább tűnik (mindenki által) elvesztegetettnek. És igazán csak ez az elmúlt húsz vagy ki tudja hány évünk kudarca.