A beszélgetés felvezetéseként A beat tanúinak könyvét Sirokai előző kötetének, a Pohárutcának szemszögéből vizsgálják a kritikusok. Borsik Miklós úgy látja, hogy a két kötet között vannak hidak, például A napút állatai című vers az előző kötetből már sok szempontból hasonlít e mostani írásokra. Deleuze hármas fogalmát alapul véve (hasonlat-metafora-metamorfózis) Borsik úgy gondolja, hogy a Pohárutcában a metaforikus jelleg érvényesül jobban, tehát ott csak a varázslat lehetősége adott, míg az új kötetben megtörténik az átváltozás, létrejön a varázslat. Krusovszky Dénes szerint is sok hasonló motívumot fel lehet fedezni a két kötet között, de A beat tanúinak könyvének versei esetében ezek a motívumok jóval szervezettebbek és érettebbek. Az egyedi névhasználat például már a Pohárutcában is megjelent, viszont itt rengeteg ilyet találhatunk az egyes szövegekben. Krusovszky kiemeli, hogy sokak számára emiatt talán modorosnak is tűnhetnek ezek a költemények, de kihangsúlyozza, hogy ő éppen e túláradások miatt kedvelte a kötet darabjait.

Pethő Anita radikálisan eltérőnek tartja a két kötetet és kiemeli, hogy A beat...-tel meglehetősen meggyűjt a baja az olvasás során, mivel ezek a szövegek elfordulnak a befogadótól és önmagukba záródnak. Krusovszkyval egyetértenek abban, hogy a kötet meglehetősen megosztó és eltérő olvasatoknak ad táptalajt - talán ez az oka annak, hogy nehezen férünk hozzá a szövegekhez. Krusovszky szerint ez a “kicsit beborult, látomásos sci-fi költészet" újragondolja a hagyományokat, így részben kapcsolódik Borbély Szilárd, Erdély Miklós művészetéhez. A költőtárs szerint a befogadást megnehezíti, hogy ezek a versek csak részben illeszthetőek be a hagyományba. Benedek Anna is úgy gondolja, hogy ezeket a szövegeket előképek (Schein Gábor, sci-fi filmek) segítségével kell olvasni, hogy megérthessük őket.

A következőkben a versek koherenciája kerül előtérbe: egyben kell olvasni őket,  vagy ezek önmagukban is megállják a helyüket? Pethő Anita úgy látja, hogy az írások egyértelműen egymásra épülnek. Szerinte az egyes ciklusok a beavatás állomásai: az állapotoktól, az előírásokon át eljutunk egészen az eljövetelig. Pethő a kötet cselekményszerűsége mellett érvel akkor is, amikor a nézőpontváltásokról és a szereplők újbóli előbukkanásáról beszél. Ezzel szemben Krusovszky egyáltalán nem kereste a ciklusok között húzódó “történetet", viszont kifejezetten szórakoztatta, ahogyan az egyes figurák eltűnnek, majd újra megjelennek.

A beszélgetőpartnerek ezután a didaxis felől közelítenek e versekhez. Egyetértenek abban, hogy a morál mindig háttérbe szorul, mielőtt túl erőltetetté válna. Éppen ezért a versek nem szakralizálódnak, mivel van bennük egyfajta távolságtartás. Krusovszky kihangsúlyozza, hogy e távolságtartásnak köszönhetően ezek a versek nem esnek bele Müller Péter, Paulo Coelho és Márai Sándor “hibáiba", akik mintegy életvezetési tanácsokkal kívánnak szolgálni egyes műveikben.

A szakrálistól való távolságot Sirokai az irónia eszközével teremti meg. Krusovszky szerint az iróniának nagyon fontos szerepe van ezekben a versekben, mert csak így válik világossá, hogy e művek valójában “nem akarják megoldani az életem." Kiemeli, ő kifejezetten élvezte, hogy a versek nem jutnak el egy végső állapotba, hogy nem tárják fel a megoldást. Azonban Benedek Anna kérdése jogosnak tűnik: együtt nevetek a költővel vagy ő tulajdonképpen rajtam nevet? Benedek szerint az írások mondatait akár komolyan is lehet venni, ami által teljesen máshogyan viszonyulnak hozzánk e művek. Krusovszky szerint itt egyfajta kafkai nevetésről van szó, a szelíd irónia sok helyen horrorisztikussá terebélyesedik.

A nyelvi kérdéseken van a sor: a túlzásokat a beszélgetés résztvevői eltérően értékelik. Benedek és Pethő szerint a túl sok irányba terjedő mondatok nehézkessé és sokszor erőszakossá válnak, míg Krusovszky és Borsik éppen ezeket a kimeríthetetlen és határtalan sorokat kedvelik leginkább.

A beszélgetés végén felolvasott idézetekből világosan látszik, hogy Sirokai versei “túl sűrű, túl pépes" szövegek, ami néha gyönyörködtető, máskor viszont elnyomja a költemények könnyed, ironikus voltát.

Fotó: Bach Máté