Első olvasatra sok közös pont nem fedezhető fel azon fellépők között, akiket az Ultrahang Alapítvány szervezésének, illetve a Goethe Intézet és a Műcsarnok támogatásának köszönhetően láthatott és hallhatott (és itt még nincs vége) az est résztvevője múlt hét előtti csütörtökön a Műcsarnok előadótermében. Pedig a válasz egyértelműbb, mint gondolnánk. Viszont ami szükséges hozzá, az az élmény maga, a szellemi-fizikai jelenlét – mind a hallgató, mind a másik fél részéről. És e tekintetben (is) sikeresnek mondható koncertestnek lehettünk szem-és fültanúi. Nagyjából éppen ebben a sorrendben. Plusz beleszámítva azt a kevés gyomorgörcsöt is, amivel a terembe indultam, köszönhetően annak a beharangozásnak, miszerint az első fellépő, a dualpLOVER kiadó feje, Justice Yeldham (AUS) előadását gyengébb idegzetűeknek nem ajánlják. Az ok pedig annak előrelátható ténye, hogy a vér, amely normális és jobb esetben bennünk csörgedezik, előbb-utóbb láthatóvá válik. És ki tudja, mekkora mennyiségben. Éppen ezért nem is merészkedem nagyon előre, nem árt, ha van menekülési lehetőség. De mint kiderült, nincs mi elől menekülni, de ennyire még ne rohanjunk a dolgok elébe.

Szóval három fellépő, három kontinens, és, mondhatni három különböző műfaji egyéniség bemutatkozása a magyar közönség előtt. Ahogy fentebb írva vagyon, az első fellépő az az ausztrál zaj- és performanszművész, aki sokakat éppen a vérrel kecsegtető audiovizuális élménnyel tesz még kíváncsibbá. Még akkor is, ha Yeldham maga leszögezi, hogy előadásai nem performanszok, a hangsúly nem a véren van – az csak puszta mellékterméke annak a folyamatnak, amit a hangok előhívása közben kénytelenül el kell viselni. Bárkinek, aki kizárólag a vér miatt érdeklődik, sokszor csalódnia kell. Egy negyvenállomásos turnén körülbelül négyen jut ki a kellő vérmennyiségből. Mint ahogy a Műcsarnok terme sem úszott különösen, de egy kisebb felmosást azért elviselt.

A pokol nem itt kezdődött, hanem inkább ott, amikor Justice arcát egy kontaktmikrofonnal ellátott üveglapra helyezte (amely átláthatóságát tekintve láttatni enged minden egyes mozdulatot – képzeljük el úgy, mint amikor a kisgyerek a kirakathoz feszíti arcát, és így kommunikál a kintlévőkkel), és improvizatív – határ- és fülfeszegető játékba kezdett. A segítséget pedig különböző torzítópedálok és a laptop nyújtotta. Illetve Justice teste, amelyet nem kímél, bátran töri és harapja az üveget, amely törik, és ez az a pont, amikor néhányan mégis inkább elhagyják a termet. Aki viszont marad, olyan szinte végeláthatatlan zajóceánban részesül, ami után már többé nem kérdés, hogy létezik önfeledt „muzsikálás”, ami a füleknek (is) örömet okoz.

„A nehezén már túlvagyunk” – ahogy Nun András, az UH főszervezője is mondta a mintegy negyedórás minikoncertet követően. Valóban. Rövid szünet után kezdődik csak az ellazító testmasszás. A sort a német Karlsruhe-i Kammerflimmer Kollektief nyitja, és olyan hullámvölgybe vezet, ahol a fejrázás-bólogatás, valamint a nyugodt melankolikus állapot sokszor egyidejűleg kapnak főszerepet.

A nevéből is rájöhetünk, az együttes kritika nélkül nevezhető a felfrissített kamarazene egyik változatának. Ezenkívül a német zenei paletta egyik azon színfoltja, amely hamisítatlanul híve az elektronika és az akusztika – vagy ahogy ők maguk is vallják –, „a hideg és a meleg” közötti diffúz átfedésnek. Merthogy éppen ez az, ami történik – mind a színpadon, mind a fejekben. Nem beszélve arról a hidegrázásról, ami végigfut a hátamon, amikor meghallom Heike Aumüller (aki a vokál mellett egyben a hármas harmónium-felelőse) hangját, amely egy még mélyebb dimenzióba visz. Nem is igazán ének ez, inkább törzsi varázslat – de tagadhatatlanul beissza magát a bőröm alá. Két társával (mivel a hattagú zenekar turnéfelállása csupán háromemberes), Thomas Weber-rel (a 90-es években egymaga indította útjára a produkciót) és Johannes Frisch-sel együtt sötét-misztikus-kávéházi jazzhangulatot teremtve hoznak el hirtelen messzi egzotikus tájakat ebbe az egyszerű múzeumi előadóterembe. Zenéjük egyértelműen improvizatív jellegű, és sokszor (mindennemű sablonjelentést félretéve) filmzenei hatást kelt, amelyhez nemcsak a fejekben születendő képek, hanem a reális „itt és most”-ban megnyilvánuló zenei tevékenység látványa is hozzájárul. Hangszereik: nagybőgő, gitár, a már említett harmónium és elektromágneses rezonancia (köszönve többek között annak az e-bow nevű eszköznek, amely a gitárhúrok hangját effektszerű megszólalásra bírja). Mind egyetlen felhővé transzformálva lebegik be a teret, a hallgató pedig lebeg vele. Ráadásul ízelítőt is kap a most májusban a Staubgold kiadónál megjelenő új albumról, amelynek címadó száma (Jinx) – talán éppen a misztikus-törzsi mivoltnak köszönhetően – nem a könnyen felejthető kategória.

Az est harmadik, és egyben záró fellépője az az amerikai Phill Niblock, akinek neve nemcsak zenei kompozíciói, hanem filmes tevékenysége révén is ismerősen csenghet. Az idén 74 éves Niblock már a 60-as évek közepe óta dolgozik a zene, a fotó és a film, illetve az intermédia területén. Munkái számos kortárs művészeti intézményben és fesztiválon megjelentek szerte a világon (nem kevés alkalommal nálunk is). 1985 óta a New York-i Experimental Intermedia Foundation elnöke, amelynek művészként már 1968 óta a tagja. Phill Niblock a producere a szervezet zenei- és intermédia-bemutatóinak, valamint kurátora az ugyanide tartozó XI Records kiadványainak is. 1993-ban a belgiumi Gentben is létrehozta az Experimental Intermedia szervezetét. Saját zenéinek kiadója az a Touch Records, ahol olyan híres-neves előadók jelennek meg mint például Fennesz, Ryoji Ikeda, Mika Vainio, Jóhann Jóhansson, Chris Watson, Biosphere, BjNilsen vagy Philip Jeck és Jacob Kirkegaard.

Niblock az a zenész, akit annak idején „megbélyegeztek” a minimalista jelzővel (jogosan), és ehhez a stílusirányhoz azóta is változatlanul ragaszkodik. Zenéjében (és részben filmjeiben is) egyfajta uralkodó elem a monotonitás – legalábbis akkor, ha ritmus, dallam vagy más tipikus-hagyományos struktúrák után kutatunk. Ami megszólal, inkább egy, a termet a maga fizikai létében betöltő hang- és zajmassza, amelyet Niblock különböző hangszeresek (vonósok, gitár, szaxofon) feljátszása után egy editálóprogrammal képez szellemi és testi zenei élménnyé. Merthogy Niblock zenéje akkor élhető meg igazán, ha mi magunk is behatolunk abba a térbe, ahol a Niblock-i felhő hömpölyög, hogy teljes testtel, és nem csupán a hallás utáni percepció által történjen a tapasztalás – vagyis a műélvezet. Bevallom, nem mindig gondolok pozitívan azokra a szerzőkre, akik kizárólag magas hangerő mellett hajlandóak a közönség elé állni, de Niblock esetében ez nem (fül)sértő, annál inkább támogató elem. Mindezt kiegészítik a vetített filmek a maguk ismétlődő, változó ritmusú képeivel, amelyek ugyan Niblock kijelentése szerint különálló részét képezik a performansznak, hang és kép között nincsen közvetlen kapcsolat, mégis, szinte mozdulatról mozdulatra összhangban vannak a hallott anyaggal. Ezek a munkák ugyanis (mint ahogyan a nálunk bemutatott darab is) mozdulatokra épülnek, ahogyan a cím is elárulja: Movement of Working People. Niblock nemcsak a zenei interakcióra ügyel (habár ez az elsődleges), hanem vetítéseivel társadalmi reflekcióra is kényszeríti a jelenlevőt. Filmjeit a nyugati világon kívül (Ázsiában, Dél-Amerikában, és például Magyarországon) készítette, amelyeken kétkezi munkásokat (főleg mezőgazdasági vagy halászati munkavégzés közben) rögzített.

Csend. Utolsó képkockák... Villany fel. A közönség percekig mozdulatlan, szótlan. Nem rohan ki egyből, inkább nyújtózik egyet, és szoktatja szemét és fülét a valósághoz. Hang és tér újra átalakul, de egy estére a miénk volt. Tetőtől talpig.

A cikkhez kapcsolódó linkek:
[/p]
[a]http://uh.hu/[text]Ultrahang portál[/a]
[a]http://www.dualplover.com/justice.htm[text]Justice Yeldham[/a]
[a]http://www.kammerflimmer.com/[text]Kammerflimmer Kollektief[/a]
[a]http://www.phillniblock.com/[text]Phill Niblock[/a]



[/a][/p]