Kosta Hakman: Csendélet hegedűvel / Interior with Violin (1961)

Ivan V. Lalić
ÉNEK A HOLTAKÉRT

Senki nem hal meg túl későn, ó, urak,
A kíváncsiság túlsó partján, soha túl későn,
Hogy zárt ajtóra találjon. Valaki várja majd,
Hogy letörölje szótlanul ijedt ajkáról a vért,
És megnevezze visszavonhatatlanul. Ennyit tudok
Én, aki csodák játékával újra nagyokat lélegzem,
A szél késeivel kagylósra barázdált ég alatt,
Pedig tiszta kézzel akartam kettétörni a halál kenyerét.

Sok maradt még túlsó partján a kíváncsiságnak,
A tükreitekről lepergő zavaros ezüst,
A bölcsesség veleje, az idő zúzott csontjaiból
Fogatlan ínnyel kiszívott, a meddő fény,
A borostyánkő szemeiben elaggott, az enyves
Könnyek folyosói, vörös falai a csendnek,
A csak belső kopogásra megnyíló falak,
Volt álom hántott gyökere, mit avatatlanok könnye kívülről
Öntöz terméketlenül, és mindaz, amit én
Esetlenül neveztem veletek hasonszőrű boldogságnak
Zavaromban a nyugalmatoktól, zavaromban a rózsáitoktól,
Melyek húsosan hajtanak a benső holdvilágon.
Rémültömben lebecsültelek titeket, ó, urak,
A lét fonákjának urai. Bocsássátok meg tévedésemet.
Mert ki tudhatja a szerzett hatalom árát,
Hogy mindent elhallgassunk? Ki tudhatja
Közös játékunk titkos szabályzatát,
Hogy senki nem nyer, mert változatlan a tét?
Ó, most tudom, egyazon tenger rengését fülelitek,
Csak megbízhatóbb hallással. Egyazon isteneket rettegtek.

Most azonban nem ismerem többé a veletek hasonszőrű
         boldogságot
És ezért becsüllek benneteket, kifürkészhetetlen urai
A szerelemnek, aki a másik folyosón vesztegel,
Könnyedén és kéken, mint lápok fölött a láng,
Visszavonhatatlanul megnevezetten, rajtam kívül.

(1961 / Dudás Kálmán fordítása)
 

Kubát József: Vörös ég (1961)

Gál László
HEGY ÉS KÖLTŐ

Hegyek és költők alig vannak nálunk,
végtelen sík a mi csöndes világunk,
s a lámpák néhol hunyorognak este.

Hegyek és költők... hólepte bércek,
be furcsa is ez a tenyérnyi élet:
alföldi ember nem tör magasra.

Picinyke bölcsőgondolat vagyunk mi,
gügyögni tudunk csupán, és szeretni
csak ágyunkat, a kályhát és magunkat.

A hegy örök és a költő végtelen,
álmélkodunk a véges életen,
és amikor élni már nem lehet, meghalunk.

(1961)