A művész azokat az idegen alakokat elemzi, amelyekből ki van zárva, amelyekben sosem lehet jelen tapasztaló individuumként, s bár antropológiai okokból egymás hasonmásainak látszunk, mind ilyen átérzésre vágyó és mégis örökké idegen, kiismerhetetlen testek vagyunk egymás számára. Magától értetődőnek vesszük faji azonosságunkat, mint ahogy azt is, hogy társadalmi okokból csoportokba szerveződünk, s lényegében egymásnak kiszolgáltatva éljük a mindennapokat, de mindezt anélkül tesszük, hogy igazából hozzáférhetnénk mások érzéseihez. Épp a hétköznapiság, a megszokás gátolja, hogy elkezdjünk kételkedni elkülönítő létünk természetességében. Nem engedi, hogy szembenézzünk az örök hiányérzettel, amit az okoz, hogy a materiális létezésben a test szétválasztja azt, ami eredendően mindig is egybetartozott, s egybetartozik most is az anyagon kívüliségben.
A testiség olyan összefüggéseibe avatják be a nézőt ezek a képek, amiről a nyelv hallgatni kényszerül. Ha érthetetlen, amit eddig megfogalmazni próbáltam, az ennek az elmondhatatlanságnak, a külsőség felőli feltárhatatlanságnak tudható be. Kiállításunk esetén azonban már a tárlat címe is jelzi, hogy egy "Belső horizont"-ról kell közelítenünk, így válhatnak csak átérezhetővé – egy-egy állapot, érzés vagy cselekvés nyomaiként – az idegen és mégis ismerős, képpé merevített testek. Egyrészt tehát a biológiai szervezetként is létező alkotó megfigyelői horizontja tárul fel előttünk a tárlaton, másrészt a megfigyelés tárgyát jelentő, sokszor nonfigurativitásba hajló alakok is a vonalak és színfoltok dinamikájában érzékeltetett belső összefüggéseket elevenítik meg. Rámutatnak a feladatra: át kell látnunk a testeken és a felületeken.

László Melinda ugyanis minden tusrajzával és olajfestményével az anyagszerű létezés belső összefüggéseit kutatja, s habár a témából fakadóan első látásra az emberi forma kerül előtérbe munkáin, a lezárt alakok felnyitásával mégis transzcendens szintre helyezi a kérdést, hogy: mégis mi az valójában, ami elválaszt, de egyben hasonlatossá is tesz bennünket? Az egymáshoz érésben, ölelésben és a kishalált ígérő szexuális aktusban a figurák határai elmosódni látszanak a képeken, mintha ezekben a meghitt pillanatokban válna érezhetővé, hogy a közénk álló testiségben is benne rejlik a feloldódás esélye.
De ha az életünk az egybefonódásról szól, s a megfigyelésen alapuló összekapcsolódások láncolatából áll, vajon miért vagyunk egyedül az első és az utolsó pillanatban – a születés és a halál küszöbén? S a félreértések után miért sodródunk el egymástól éppen akkor, mikor a legnehezebben kifejezhető érzéseinkre próbálunk szavakat találni? Végül pedig: miért választjuk sokan inkább a halált, a nemlét semmijét, mikor belefáradtunk a meg nem értettségbe? S miután visszakerültünk a semmibe, vajon lehetséges-e még valaha újabb életet élni egy másik testen át? – Ha nem rekedünk meg a figurális elemek, az anatómiai részletek beazonosíthatóságának problémájánál, ezekhez hasonló, a mindennapokban fel nem tett – vagy legalábbis nem tudatosított – kérdéseket is ébreszthetnek bennünk a munkák.

László Melinda valójában olyan témát választott tevékenysége tárgyául, amely a kortárs magyar képzőművészet és irodalom több fontos alkotójánál is központivá, sőt, már-már kizsigereltté vált a harmadik évezred hajnalára. Sokan a szélsőséges testiség megélésének bemutatására, mások az ember feldarabolódásának vizuális megjelenítésére, s a hagyományos anatómiai jellemzők meghaladására törekszenek, de olyanok is akadnak, akik fajunk mentális és fizikai határainak technikai eszközök általi kiterjesztését modellálják munkáikon. László Melinda egy-egy művén érezhetjük ugyan ezeknek a törekvéseknek a hatását – hiszen a Levetett béklyó című festményen például egy feltárt mellkasra, A persona árnyékában címűn pedig egy torzóra ismerhetünk –, a legtöbb kép mégis egészen más irányban kutatja a témában rejlő lehetőségeket: a művész inkább a testi határok és formai kötöttségek feloldódására, nem pedig az alakok szétszerelésére vagy groteszk eltorzítására törekszik.
Ezek a legtöbb esetben tehát lírai és érzékeny, a test megjelenítésének nonfiguratív lehetőségei irányába kísérletező munkák a redukció technikáival a testiség és a testen kívüliség határaira is rákérdeznek. A feloldódás pedig az alakok közötti határok – nem pedig a figurák anatómiai – lebontásában érhető tetten. A többnyire egyszerűnek látszó címek is a figurák közti kapcsolatokra utalnak, valamiféle állapotot, esetleg érzést idéznek fel közvetlenül vagy metaforikus szinten.

A rajzokhoz képest néhány évvel korábbra datálhatóak a földszinten látható olajfestmények. Ezektől indulva végigkísérhetjük az alkotói attitűd alakulását egészen a nonfigurativitásba átlépő tusrajzokig. A lépcsőfeljáró aljától a legkevésbé antropomorf, felületté bomló alakok irányítják a magasba figyelmünket, s felfelé haladva ismét elérkezünk az emberi test anatómiáját szigorúbban megidéző rajzokhoz.
A tárlaton tehát a mozgás által keltett képből, az összeérő és eltávolodó testek képéből indulunk ki, s ha az asszociatív benyomásokon túl engedünk a kompozíció csábításának, különös ikonográfiai hagyományokra is ráismerhetünk egy-egy munkában. Az Egymásra utalva című festmény háromszög kompozíciója például a maga harmóniájával a szentcsalád középkori ábrázolását; az átlós kompozíciójú Bizalom című kép pedig lenyűgöző dinamizmusával az első emberpár történetébe kódolt feszültséget idézi meg – egy még kitaszítás előtti, idilli pillanatban. Ha innen közelítünk, az arctalan alakok lábánál előtűnő két maszk is különös jelentéslétesítő erőre tesz szert ezen a kiállítást indító képen. Hiszen a bűnbeesés vajon nem épp a bizalom elvesztésének pillanata-e? Ha pedig az, akkor egyben valamifajta álarcöltés is kell, hogy legyen: így vesszük magunkra a testet is a születéssel. A testet, amely ráfeszül arra a mindent egybetartó semmire, melyre csak egy Belső horizontról nyílhat újra rálátás, méghozzá épp az ilyen analízis segítségével, amilyet László Melinda is végez.

László Melinda Belső horizont című kiállítás a debreceni Hal Köz Galériában tekinthető meg 2013. május 17. és június 15. között.