Nagyra becsülöm Snétberger Ferencet mint embert, mint zenészt és mint gitárost is. Ahogy azt is figyelemmel követem, ahogy egyre feljebb ível a csillaga. Erre a koncertre mégsem miatta rohantam, sokkal inkább Richard Bona játékáért: s hogy mégis inkább Snétbergert ismertem meg belőle, az nem Ferencen, inkább Richardon múlott.

Toquinho - Aquarela (original)

Teenager-korom óta figyelem és követem nagy lelkesedéssel a különböző gitárjáték-technikákat. Megismerkedtem eközben a country, a bluegrass, a white blues, a jazz és nem sokkal később a flamenco technikákkal is. Ahogy szép lassan a horizontom egyre szélesebbre tágult: Woody Guthrie-től eljutottam Charlie Byrd-ön át Manitas de Platáig és Paco de Lucíáig, alapvetően játéktechnikák alapján kategorizálva és rostálva. És ebből Toquinho sem maradt ki, ahogy Tommy Emmanuel sem kerülte el a figyelmemet.

Charlie Byrd Plays Jobim Famous "Corcovado"

Természetesen értelmetlen arról vitatkozni, hogy ki a jobb gitáros: Charlie Byrd avagy Paco de Lucía. Nem mindent, és nem mindenkivel lehet össszehasonlítani. (S van, akinek az értékét épp az összehasonlíthatatlanság adja.) De azt hiszem, ha mondjuk az lenne a kérdés, hogy John McLaughin vagy Póka Egon gitározik jobban, leszámítva a fanokat és a csőcselék okoskodását, legtöbbünk kételkedés nélkül az előző mellett döntene. Hazánk bővelkedik a világszerte ismert – ám Magyarországon kevésbé "befutott" – gitárosokban. A jelenleg alkotó zenészektől eltekintve én rendkívül nagyra tartom Kovács Andort, és legalább ennyira Szabó Gábort illetve Zoller Attilát. Ezek a zenészek világklasszisok a maguk nemében.

Szabó Gábor gitárszóló

Ha a játéktechnikát nézem, Snétberger Ferenc egyedülálló kis hazánkban, így ebben az értelemben az előző sorban lenne a helye. Ha azonban nem csak itthon, hanem a világon hasonló stílusban illetve technikával játszó zenészekkel vetem össze, akkor mondjuk egy Toquinhóval vagy Sabicassal való összevetés is inkább az előbbi, McLaughlin – Póka rangsorra hajaz. És ez az, amit kritizálok benne: Magyarországon a legjobb. Világhírre törekszik. De össze sem vethető mondjuk Egberto Gismontival.

Vannak gitárkoncertek, melyekre a gitár szerelmesei járnak. Ők azok, akik órákon át tudják hallgatni a spanyol gitár hangját. Tőlük eltekintve azonban nagyon veszélyes egy gitárkoncert, mert a hangszernek szűk a hangterjedelme és viszonylag kötött az, hogy mit lehet jól játszani rajta. Azokat a koncerteket, amelyek nem csak a gitár rajongóinak szólnak, ezért valamivel fel szokás "dobni". Paco de Lucía például táncosokkal és (fúziós) együttessel élénkíti fel az előadását.

Richard Bona slap solo

A basszusgitár – klasszikus gitár nem a legjobb összetétel. Ha nem tudnám, hogy Richard Bona lesz Snétberger zenésztársa, bizony aggódni kezdenék.

A gitár mellett egy ideje a basszus technikákat is figyelem, mert úgy érzem, hogy ez az a hangszer, amelynek a játéktechnikájában a legnagyobb forradalom zajlott le az elmúlt 30-50 évben. Pillanatnyilag úgy gondolom, hogy a csúcson Victor Wooten és Richard Bona áll – legalábbis az én szememben. Ha Richard is úgy akarja, akkor izgalmas koncertnek nézünk elébe!

Victor Wooten szóló

A baj az, hogy Richard nem akarta. Így azzá vált a koncert, aminek – szerintem – valóban indult. Két zenész beszélget valahol a világban, és az egyik megszólal: nem lépnél fel velem Magyarországon, az ország legjobb színpadán? Persze, hogyne, aztán majd bohóckodunk egy jót.

Snétberger jól játszott, és érződött az, hogy mindent belead. Richard pedig hozta a tipikus "buta nigger" szólamot.

Volt például egy szám, Richard szerzeménye (már ha jól emlékszem), ami arról szólt, hogy ritmushangszerként használ egy akusztikus gitárt. (Úgy értem teljesen tompított akkordokat játszik, illetve a hangszer testét veri.)




A legjobb még a koncert indítása volt, mert itt valóban játszott, már úgy értem a hangszerén. Ez egy Snétberger szerzemény volt, igazi dallamos csemege, amibe Richard beletett mindent, amit csak gondolt róla: nyálas-giccses basszusszólam kerekedett belőle.

Valamikor ezután következett a "saját" szerzemény, majd Richard hirtelen a politikáról kezdett beszélni. Kérem, nehogy valaki is komolyan vegye a dolgot, mert csak a szokásos közhelyek voltak, hogy minden politikus hazudik. Aztán rátért a "komoly" mondanivalóra, hogy a legnagyobb butító a tévé, és hogy senki ne nézzen tévét, majd a bankrendszerről elmélkedett.

Nagyjából hasonló színvonalú eszmefuttatásokkal megszakítva folytatódott az előadás Snétberger darabokkal, amikbe Ferenc a szívét-lelkét beletette.

Majd volt egy eszmefuttatás, amelyben Richard Bona kifejtette, hogy miért szereti Magyarországot. "Ez az egyetlen hely a világon, ahol ezt megengedhetem magamnak, ahol önmagam lehetek" – mondta. Nem tudom, hogy ezt dícséretnek szánta-e, én nem annak vettem.

Így telt a koncert: kedélyesen és vidáman. Ha Richard megfelelő helyen, megfontoltan és értelmesen kifejti a világról akotott véleményét, azt szívesen meghallgattam volna. De nem azért jöttem ide, hogy Snétberger mellé egy Kunta-Kintét kapjak.

Ferencnek meg azt üzenem, hogy nem elég az ismeretség. Hiába korszakalkotó zenész és világsztár valaki, ha nem veszi komolyan a feladatát, akkor inkább ront mint javít a pozíción (mármint azok szemében, akik nem a strigulát számolják, hanem a teljesítményt mérik). Zenélni csak egyenrangúakkal lehet.

"kis kece lányom..."  próba

Snétberger zenéjéhez állandó zenekar kell és nem haknitársak, hiába is legyenek azok nagynevű zenészek. A technikához pedig szerintem kell még valami, ami egyedivé teszi. Valami olyan, amelyet nem csináltak már számtalanszor vagy úgy, ahogyan azt nagyon kevesen, vagy épp senki sem tudja. Akkor minden zenész egyenjogú lesz.