Lassan gyűlt a tömeg a Trafóban az Electrify rendezvényére, ami kis csúszással kezdődött. Az elsőként színpadra lépő, a dj-ként egyre elismertebb (civilben többek közt a hiánypótló Technokunst csapat szervezőnője), külföldön proper techno körökben szereplő Lower Order Ethics önmagához viszonyítva visszafogottabb szettet produkált, de mégis szervesen illeszkedett az utána következő "sztár"-fellépők sorába.

Laurel Halo analóg hangszerekkel állt a közönség elé, mire megtelt a terem addig üresen álló része is. A kultikus Hyperdub kiadónál harmadik lemezét is megjelentető hölgy saját számaiból összeálló, mikroszintről induló, folyamatosan építkező-visszabomló, minimalista, de technokrata stílusú koncertet adott.



Az utána következő Andy Stottot ujjongva fogadta a hallgatóság, és ő a hírnevéhez méltó, kompromisszummentes produkciót tett le az asztalra. Konkrét zajjal kezdte saját szerzeményeiből felépített, íves szettjét, majd fokozatosan átfordult előbb lassan cammogó dub-muzsikává, majd kiteljesedett dubtechnóban. A közönség egy jó része ekkor már táncolt, később pedig őrjöngött, mikor az utolsó negyedórában jungle-ba fordult a hangulat.

Az este folyamán egyedül ezen az előadáson élvezhettünk vetítést is, a jelekből ítélve Stott hozta magával a vizuált: egyfajta VHS-esztétikával átszőtt képsorokat (szemgolyó-"operáció"; szemcsés, zajos kép; kietlen tájak) láthattunk loopolva peregni a vásznon. Személy szerint életem egyik legjobb szettjét hallottam Andy Stottól, nehéz lesz ezt überelnie bárkinek is ebben a szcénában.



Ekkor következett az est fordulópontja, mikor is át kellett vonulni az épület Mappa Klub részébe, ahol S. Olbricht és Synus0006 próbálta táncolásra bírni a közönséget - már ha lettek volna még emberek. (Pedig szombati nap lévén sietniük sem kellett volna sehova.) Így csak páran hallhatták, ahogy előbb a Farbwechsel kiadó feje, S. Olbricht sajátos house interpretációival, majd a Panel Trax Label egyik alapítója, a producerként is rendkívül sikeres Synus0006 a 90-es éveket idéző szigorú technójával, bakelitről zenélt az üresen kongó teremnek.

Összességében zeneileg komplex, aktuális földalatti trendeket meglovagoló éjszakának lehettünk szem- és fültanúi, a közönség nyitottságán viszont lenne még mit csiszolni.

A közönség ízlésének formálásán régóta (2001) fáradozik az Ultrahang Alapítvány is, akik az utóbbi időben a pénzügyi nehézségek dacára fesztiválrendezés helyett különálló estek szervezésébe fogtak. Az aktuális eseményt az A38 kiállítótermébe álmodták meg: három oldalról fehér falakkal körülvéve, a negyedik oldalon pedig egy Dunára néző panorámával.

A program kis csúszással kezdődött: az első fellépő, a magyar Kiss Raymond egy szál gitárral állt ki a hallgatóság elé, ami először ugyan furcsának tűnt, de percek múltán viszonylag könnyedén fel lehetett venni az alkotó által kijelölt dallam- és struktúrafonalat. A világhírű performance-művészre, Bucketheadre emlékeztetett a produkció, bár az általa űzött nuncsakuzás és ajándékosztás itt – szerencsére – elmaradt.

Az utána következő kéttagú flamand Laser Poodle a tánczene kezdeti időszakára emlékeztető módon analóg hangszerekkel, "vasakkal" állították elő technózenéjüket, ami egyáltalán nem volt rossz, viszont hiányzott belőle a spiritusz. Nem egyszer hallottunk már ilyet.

Ami Andy Stott volt az Electrify esten, azt a "szupersztár", headliner szerepet itt a kaliforniai Rene Hell kapta. A többek közt már a Boiling Roomban is fellépett zajzenész klasszikus zongora- és hegedűfutamokra digitális zajokat épít, ami egyáltalán nem újdonság a kísérleti zenében, de ő valahogy hitelesen műveli, és ezáltal produktuma létjogosultságot nyer.

A legfurcsább az egészben mégis az, hogy általában 15-20 perceket zenél "élőben" – nekünk most körülbelül 17 perc jutott, ami rettentően kevés. Általában a harsh noise-művészek fellépései tartanak ilyen kevés ideig, Rene Hell zenéje többet is elbírna, hisz nem annyira megterhelő, mint egy zajhullám. Így ezt talán fel is írhatjuk az allűrök számlájára.



A legvégén következett az általam leginkább várt, szintén amerikai Container, akinek indusztriális, lo-fi, testes technója hiánycikk a mai elektronikus tánczenében. Mert hiába beszélnek néhányan az ipari techno feltámadásáról, általában olyan szikár zenéket dicsérnek agyba-főbe, amelyek mégsem olyan őszinték, ahogyan ez az úriember csinálja.

Szerencsére bizonyította is jó hírét, a lemezeiről már jól ismert lendület, dinamika és feszesség végig átjárta szettjét, a táncos lábú hallgatóságnak egy perc pihenőt sem hagyva.

Szakálltalan prófétáinknak ismét köszönetet kell mondanunk azért, hogy a kortárs elektronikus zenészek legizgalmasabb előadóit nem csupán jó pár év késéssel, hanem pályájuk csúcsán láthatjuk-hallhatjuk. Akár trendi is lehetne ez a vonal, de persze még mindig nem az, hál' istennek; a városban elharapódzó buliszodoma és -gomorra elől menekülőknek viszont biztos mentsvárat jelent.