A Literán Garaczi László versével kezdem (Amit szeretsz, az pusztít el). Húsbavágó, őszinte sorok a ragaszkodás sötét oldaláról; olvasom, borzongok, továbbkattintok a könyvajánlóra. Nicholas Bouvier kötete a könyvhétre jelenik meg, a portálon ugyanis már hangolódnak a júniusi rendezvényre (meg arra is, hogy júniusban Tatára kell menni TestFesztre). Mint a bevezetőből megtudjuk, afféle svájci Országútonról van szó, de a Világunk járásából közölt részlet véleményem szerint rácáfol erre: régen olvastam a Kerouac-regényt (üssetek meg, de én nem szeretem), abban jobbára csajoztak a hősök, ebben az elbeszélő kanyarít aprólékos és érzékletes leírást az állati és az emberi félelemről, a félelem természetéről, melyben az állati és az emberi motívumok szinte észrevehetetlenül mosódnak össze. Erre a könyvre kíváncsi lennék. Átfutom a Netnaplót – aznap épp a Tilos Rádió Sanyijának hazafelé a vaddisznókkal folytatott küzdelmén derülhetünk. Hát igen, Buda veszélyes. Keresztury 2flekkenje az alkoholfüggőségről (Tíz éve) akár specializált Szent Ágoston-parafrázisként is olvasható. Ilyesmiről olvasni azonban nemcsak megrázó, hanem sokszor groteszk hatást keltő is: amikor a téli szántóföldön ébredésről olvasok, képtelen vagyok nem dőlni a röhögéstől, akármilyen kellemetlen is lehet a szituáció. Györffy Ákos szép és tömör esszé-kritikát írt Esther Kinsky Banatsko című könyvéről, ami még az iróniát sem nélkülözi: nem érti, hogyan bírhatta valaki London után az alföldi falut.

A Revizor Online könyvrovatában rögtön egy rapper és egy slammer könyveiről olvashatunk kritikákat. Toroczkay András írt Váradi József (ismertebb nevén Tyson) Az utca hercege című könyvéről, és máris válaszol az elitista / szkeptikus olvasó kérdésére: igen, Tyson tud írni. Mármint most épp nem rapszöveget, hanem prózát. (Na jó, nem tökéletesen, de nem is annyira rosszul, mint az egy elitista / szkeptikus várná.) A recenzens anekdotaízűen szemelget a regény legmulattatóbb epizódjaiból, de nemcsak ezért lettem kíváncsi: a történet zömmel a VIII. kerületben játszódik, ahol e sorok írója is évekig élt, de nem tapasztalt efféle érdekes eseményeket.

Na de félre a nosztalgiával, jöjjön Ayhan Gökhan írása Pion István Atlasz bírja című kötetéről. Minden teljesen rendben van, a kritika írója is elégedett, én is, de úgy tűnik, nem lehet kikerülni azt a kényes (vagy nem kényes, csak kézenfekvő?) vitapontot, hogy slam vs. vers, mi működik ebben a műfajban, mi a másikban. Meg is fogadtam, hogy ha valaha slammer-költő (slammer/költő?) kötetéről írok, akkor ezt nem fogom feszegetni.

A Kulter.hu irodalmi rovatának májusi bejegyzéseiből két kritikát olvasok. Mindkettő nagyon alapos; az első Szabadi István tollából származik, és egy Tolkien-konferencián elhangzott tanulmányokból összeállított kötetről íródott. Ennek nagyon örülök, nem Tolkien miatt (szeretem a fantasyt, nem is kicsit, de most megint utálni fogtok, A Gyűrűk Urát letettem az első két oldal után, mert egész egyszerűen nem érdekelt, és kész), hanem a fantasyval kapcsolatosan felmerülő kérdések miatt, melyek érintik a morált, a teológiát, a filozófiát, a történelmet és a mitológiát – látható, hogy a tudományos diskurzus sem hagyhatja figyelmen kívül, úgyhogy e tekintetben mindenképpen hiánypótló kötetről van szó.

Makai Máté Váradi Nagy Pál Urbia című prózakötetéről írt: értelmezését elsősorban a kimondhatatlan (diktatúra) szürreális álomvilággá kódolása köré építi.

Debrecenből Szegedre utazom, szerencsére csak virtuálisan (mostanában meggyűlt a bajom a vasúti közlekedéssel), azaz az Irodalmi Jelent kezdem böngészni. Zudor János nagyváradi költő könyvét (A rusnya valcer) Boldogh Dezső mutatja be, aminek nagyon örülök, már csak azért is, mert végre elmondhatom: amikor (körülbelül tizenkét éve) először meséltek nekem e szerzőről, én bizony azt hittem, ugratnak, mert nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik. Szóval egy különc, furcsa figuráról van szó, akinek a lírája is hasonlóan egyedi; Boldogh Dezső sorai is ezt támasztják alá.

Szilasi László tanítványai egy-egy flekken mutatkoznak be: Barna Dorina, Salamon Teodóra, Sörös Erzsébet Borbála és Tót Krisztina tárcái egész jól sikerültek.

Dsida Jenő halálának (és költészetének) Gömöri György állít emléket, amiből különösebb információ nem derül ki, hacsak az elmúlással való személyes tapasztalatról való kiszólást nem tekintjük annak.

Az Apokrif Online-on hírek és programajánlók seregén kell átvergődnöm, mire találok egy verset (mentségükre szolgáljon, hogy elkezdődött a vizsgaidőszak): Komáromi András az isten című pár sorosa frappáns rájátszás az ima-motívumokra, ellenben az utána következő per os kicsit túlírt. Jobboldalt keresgélhetünk a szerzők és egyben a régebbi posztok között.

A Felonline.hu-n nem szépirodalom rovat van, hanem vers és próza, külön. Május a közhely szerint a szerelmesek hónapja, hát, lehet, én ugyan nem tudom, a felesektől azonban egy szerelmi csalódás könnyáztatta-rezignált zsánerképét kapjuk Janics Boglárka verse által (Eljátszott klisé), nem rossz, csak nekem kicsit tinilányos a hangvétele. Somogyi Tibor Kötetlen pályán című írását olvashatjuk a prózarovatban, mely Debrecenben játszódik: nosztalgikus, lebontott épületeket sirató darab, tökéletes vasárnap délutánra, fagyi és mélázás mellé. Pion könyvéről itt is van kritika, és akkor már a líra-slam bunyóról is szó esik, de meg sem lepődöm – lehet, hogy nem is kell.

A Műút.hu májusban forzíciazuhataggal áraszt el minket, a virágözön mögött azonban dögletes bűnök sejlenek fel (vagy hogy mennyire bűnök, azt mindenki döntse el maga, ingoványos területre tévedtem): Kőrizs Imre és Giorgio Orelli verseiben a forzícia virágai között eutanázia-tündérkék röpködnek: a bruderholzi kórház idilli kertjében sétáló nővérek a svájci fekete angyalok.

Mielőtt végleg megutálnám az aranyesőt (ez a növény hazai neve), Tóth Kinga verseit olvasgatom. Világában sajátosan keveredik a morbid és a cuki (elnézést, nem tudok más szót használni), a gyerekmondókák formai talajába ültetett trash ilyesféléket eredményez: “a külsőfül élővilágából nyer tápot".

Még visszapillantok az Olasz Svájc-blokkba, Piero Bianconi esszéjét olvasom egy Ticino nevű, egykor lepusztult, mára kissé kiglancolt településről. Jómagam rajongok a nem éppen reflektorfényben levő földrajzi helyekért, de mivel nem sokat láttam Svájcból, nem tudom, ezt mennyire özönlik el a turisták. Bianconi soraiból azonban árad a pusztulásból, a leromlásból eredő szépség iránti rezignációval kevert tisztelet, ami előtt fejet hajtok.

Megnézem a Nőtérfél rovat májusi cikkeit is, mert erről sokat vitatkoztunk baráti körben, mármint nem a szövegek minőségén, hanem hogy miért kell külön csak nőknek prózarovat. Hát, az a helyzet, hogy mi speciel kézzel-lábbal hadakozunk, ha női szerzőként próbálnak említeni minket, mert mi maximum biológiailag vagyunk nők, de ez a mi véleményünk – lehet, hogy csak szeretném azt hinni, hogy igenis megvalósult az emancipáció (nyilván nem teljesen, de). Brenzovics Marianna a szereplők kezdőbetűvel jelölésével afféle apokrif Mester és Margarita-részletet tár fel, sok szexszel és sátánista szimbólummal. Vécsei Rita Andrea bírónője hasonlóan rejtélyes, mint Menyhért Anna biztonsági őre: megfejthetetlen, kafkai környezetben mutatkoznak meg, bár Popova bírónő figurája kissé szatirikusabb a kínos balesetével, mint a hegyi vezetőt kísérő biztonsági őr a rideg hivatalban, egy irodaház labirintusában.