A Rómeó & Júlia vs. Az Élőhalottak amúgy létező mű, unatkozó amerikai amatőrfilmesek barkácsolták össze szabadidejükben, talán azért, mert a zombirodalomban most nagyon fut a klasszikusokat odatévedő élőholtakkal felturbózó zombifikáció. Ám az elsőkönyves Isaac Marion nem boncolja élve a Shakespeare-művet, csak inspirációt, szituációkat és karaktereket csen – pardon, idéz – belőle. Az ő Rómeója csak szimplán "R", mert több nem rémlik neki a nevéből, és Julie-jába is úgy szeret bele, hogy felzabálja a szöszi nihilista barátjának agyát, és átéli Perry és Julie szerelmét. Mert Marion disztópiájában nem csak azért lakmároznak a Holtak, hogy ne oszoljon szét végleg a testük, hanem hogy érezzenek is valamit: emlékeket, vágyakat, szerelmet.

Hétköznapokon amúgy nem túl izgalmas zombinak lenni, néha összemorognak egy ízletesebb cupák felett, ha pedig "szerelmesek", akkor összedörzsölik petyhüdt nemiszerveiket – értetlenkedve a foszladozó húscafatok kényszeres rutinműködésén. Ebben az emlékeit vesztett zombitársadalomban R vérbeli anomália, mezítlábas zombifilozófus, aki az élőhalott-lét olyan égető kérdésein mereng, minthogy mit jelent Halottnak lenni, mit is akarnak a Holtakat embergyilkolásra kiképző és istensátántiszteletet tartó Csontik, meg különben is, hogyan süllyedt idáig ez az egész rohadt világ. Sajnos vagy szerencsére, a történetet egyes szám elsőszemélyben mesélő R agyműködésének korlátait nem is kívánja áthágni a szerző: miközben a zombik gasztronómiai szokásainál komolyabb témák is terítékre kerülnek, az egész műben nem olvasható olyan gondolat, amit egy kultúrájától és memóriájától megfosztott, de intelligens hulla egy értelmesebb pillanatában ne vethetne fel.

"A zombilét iróniája, hogy minden vicces, de nem tudsz nevetni, mert lerohadtak az ajkaid" – vallja M, a főszereplő legjobb barátja, és ehhez tartja magát Marion is. Az Eleven testek ugyanis elsősorban ponyvarománc, annak pedig egészségesen cinikus és meglepően vicces (annyira, hogy azt a filmverzió nem is tudja teljesen visszaadni). Főhősünk életerős iróniával szemléli a világot, optimista nihilista, aki bármiből gúnyt űz, miközben abban reménykedik, hogy mégis összejöhet ezzel a cserfes kis emberlánnyal. S mi tagadás, össze is jönnek, de az Alkonyattal és hasonszőrű lányregényekkel szemben nem a szenvelgés, hanem egy különös és megejtő fiú-lány barátság kibontakozása teszi ki a történet nagyobb hányadát. Marion elemében van, ha a csak szófoszlányok kibökésére képes R és a számtalan személyes tragédiát feldolgozni igyekvő Julie intim párbeszédeit taglalja, ám túl nagy svunggal lép át a giccs fenségterületére, mikor a szerelmespár nekiáll megváltani a világot. Mentségükre legyen mondva, ezt nem direkt teszik, csak úgy véletlenül, a szerelmük katalizálja a zombikat, valami feléled bennük, valami több, mint ami az amerikai sihederekben fel szokott pár miniszoknyás pompomlány láttán.
 

A tiniregények sorvezetője mentén bonyolított szerelemnél érdekesebb a zombi-szubjektivitás kibontása, a zombarátság rítusainak frappáns taglalása (ahogy M és R közös trippelnek egy emberagy elrágcsálása közben), vagy a zombikultúra különcségeinek (a test tabutéma, a Halott sértő szó) felskiccelése. Talán ezért is különösen szomorú, hogy a zombirománc az Eleven testekben kamikaze-akciónak tűnik, olyan folyamatnak, amely akkor sikeres, ha eltörli a műfaji talapzatot, vagyis a zombiból a végén embert farag. Kérdés, hogy hosszú távon merre fut majd ki a zomromkom zsánerhibridje, ám Marion elképesztően népszerű – és ezért bizonyára erős hatást kiváltó – regénye azon fáradozik, hogy végül eltörölje a zombilétet, s ezzel egy sokkal konvencionálisabb jövőkép felé kormányozza a halál és a fizika törvényeit áthágó szerelmeseket.
 

Pedig a műfaj pont azért lehetne formabontó, mert reális ellenpontot kínálhatna az örök szerelmet szavatoló tiniregényeknek (gondoljunk csak A negyedik földönkívülijére, aki fizikailag képtelen egynél több lányt szeretni), amik verhetetlen népszerűségnek örvendenek egy gyors lefolyású párkapcsolatokra berendezkedett korban. Ha a George Romero nevével fémjelzett zombimítosz kulturális és történelmi félelmeket is képes belelátni a rothadó hullák inváziójának sztorijába, akkor a zombiszerelem nyugodtan csámcsoghatna párkapcsolati szorongásokon, kezdve a hőn szeretett egyén halálától az idegen, szagos test közelségén keresztül az élőhalott-létből fakadó deficitek szerelmetes elfogadásáig. Hiszen a ráncmentesre sminkelt vámpírok tisztaságmániás, haláltagadó kultúrájában a csetlő-botló élőhalottak nekromantikája emberközeli, életszagú variációja lehetne a (tinédzser)románcnak, s a zombi-metafora szenzációhajhász leple alatt akár véresen komoly kérdéseket is megbolygathatna.

Az Eleven testek azonban még nem komolykodik, és ezért nem is vállalja túl magát – hiszen ő még csak egy frissen kihantolt zsáner első oszló-foszló, de életvidám teteme, amely maximum az identitás- és kultúravesztés, valamint a kommunikációképtelenség félelmeivel babrál el, de azokkal is csak az első pár oldalon. S hogy ez a zsáner nem halva született, azt az utána következő éltes humorba pácolt, de az akciófilmes fordulatoktól sem tartózkodó, izgalmasan fűzött történet szavatolja. A kimunkált zombiperspektívából kibontakozó poszt-apokaliptikus világ a zomromkomban optimista árnyalatokkal bővül, ám úgy, hogy megtartja a Holtak életet és halált egyaránt kinevető öniróniáját. Mindenképpen életerősebb Marion variációja, mint az elvétve felbukkanó filmes előképek (Barátom a halálom, Az élőhalottak visszatérnek 3), úgyhogy nincs más előre, mint hátra: burjánozzék az új hús, éljen a zombifília!