Nem szerencsés, amikor egy moderátor annyira rá akarja kényszeríteni saját nézőpontját és kérdéseit az általa kérdezett vendégre, hogy nemcsak elnyomja őt, hanem az izgalmasnak ígérkező estét annyira félresodorja, hogy a voltaképpeni célokat, a beszélgetés témáját mellőzni kell.

Ez történt Orcsik Roland és Németh Zoltán beszélgetésén. A kitűzött cél az volt, hogy a moderátor segítségével az elsősorban önmagát költőnek valló Németh munkásságát bemutassa, mely nemcsak annak prózaírói, irodalomtudományi és -kritikusi részére terjedt volna ki, hanem sokat megtudhattunk volna még az egyik legjobb magyar nyelvű irodalmi folyóirat „kulisszatitkairól”, a Kalligramról, egyenesen a főszerkesztőtől.


Költő és kritikus prózaíró

A moderátor kérdései olyan szimplák, általánosak voltak, hogy olykor az is eszembe jutott, mintha maga sem tudná, mit is szeretne megtudni. A „Mi késztetett írásra?”, „Milyen hierarchiát állítanál fel az általad művelt területek közé?”; illetve a Németh költészetének tematikusságát firtató beszélgetés-indítók csak úgy lettek életképesek, ahogyan a költő válaszolt rájuk: komolyan véve saját magát.

Németh is – mint sokan mások – először verseket kezdett írni. Évekkel ezelőtt épp emiatt lett volna ez a hierarchiája csúcsán, mára azonban inkább azt vallja, minden egyes (általa) művelt terület egy-egy másik identitást hordoz magában. Tematikussága is esetleges, azaz a szerelem helyett az erotikáról ír (mostanában pedig állatos verseket), melyekben azzal az elméleti alapvetéssel játszik el, hogyan másképp szocializálódhattak volna a nemi viszonyaink. Azaz annak változatai, génjeinkben, ösztöneinkben fellelhető-e más-más állatfajok nemisége. A publikálás kérdését tekintve először nem tartott fontosnak, hiszen magának írt, ezzel provokálva önmagát, mára azonban irodalmi játéknak tartja – és elkerülhetetlennek.

Az obszcenitás azonban közel áll hozzá, így alkotva triumvirátust Csehy Zoltánnal és Győry Attilával, s bár a téma mindegyiküknél azonos, a megvalósulás nem. Csehy Zoltán a Hárman az ágyban (Kalligram, Pozsony, 2000) fordításkötetében az intertextualitás szempontjából közelítette meg a kérést, míg Németh Zoltán inkább a biológiai meghatározottság felől (A perverzió méltósága, Kalligram, Pozsony, 2002) – bár talán mindketten azzal a céllal, hogy szókimondásukkal meghökkent(hes)sék az olvasót. Hiszen hiába szabadult fel a rendszerváltással a szexuális nyelvészet, ha csak megdöbbenteni akar, hamar kifárad. Ezzel szemben példaértékűek Orbán János Dénes versei, illetve Oravecz Imre 1972. szeptember (Jelenkor, 2003) című kötete.

Sokáig nem szívlelte a „kritikus” elnevezést, hiszen elsősorban mindig olvasónak tartotta magát, aki nem mondhatja meg az „igazat”, legfeljebb azt, hogy az adott mű miért tetszik-e neki, vagy nem. Mert nem a valósággal való megfeleltethetőség adja a mű értékét, sokkal inkább a szerző valóságosnak ható élményanyaga – és a durva valóság feloldása a játékkal, fikcióval. Így a költői, kritikai jellegű szövegek tendenciája, hogy azok önmagukra mutatva tagadják a valóságot, a referencialitást.

A mesélés, a narrativitásigénye, lehetősége a kortárs magyar prózában hangsúlyosan jelen van. Németh Zoltán kritikai-elméleti felhanggal irodalomelmélészeknek, a bölcsészek „kasztjának” szánta Németh Zoltán vírusszövegei, idiótameséi és egyéb mutáns történetei (AB-ART, 2002) című írását, melynek ugyan a meséhez nem sok köze van, sokkal inkább egy ironikus, akár új műfajt teremtő kötetről beszélhetünk inkább. Ezt egy készen átvett narratív szerkezetbe ültetve prezentálta.


Határon túli magyar írók?

Irodalmi érdeklődését a húszas éveire megalapozta, elsősorban francia irányban. Rimbaud az első kedvenc, majd Lautréamont, de Sade, Bataille, akik szövegeinek olvasásával a nemiség kérdésében is új nézőpontokat kapott. Ami vonzotta bennük, az a radikálisabb beszédmód és az automatizmus. Ezzel utalt arra is, hogy határon túl élő magyar(író)ként nem érezte úgy, hogy (kizárólag) határon túli (magyar) szerzőket kellene olvasnia. Első kritikáiban sem velük foglalkozott, sokkal inkább folytatta a világirodalmi vonalat, később is csak felkérésre nyitott a helyiek értékelésére.

Van-e jelenősége csehszlovák születésének az irodalommal való viszonyának – kérdezte ezek után Orcsik Roland, ezzel a kérdéssel nyitva meg a beszélgetés azon részét, amelyet annyira kifogásolhatónak találtam. – Nincsen – válaszolta Németh, illetve bizonyára van, ennek megítéléséhez azonban nem az ő dolga, hiszen számára véletlen életrajzi tényező csupán. A rendszerváltás után ugyanis értelmét vesztette a „határon túli magyar irodalom”, mint meghatározás, ezt a retorikát és területet csak az tartja fenn magának, aki sokadrangú szerzőként nem tud betörni a magyar irodalmi berkekbe – ezzel a kívülállással azonban tartozhat még „valahova”. Tehát létezik olyan, hogy határon túli magyar irodalom, de Németh Zoltán számára mint önmeghatározás nem számít. Hiába, hogy A bevégezhetetlen feladat (Nap Kiadó, 2005) című kritikakötetében tizenegyféleképpen gondolja el a „szlovákiai magyar irodalom” kifejezést, ha a „magyar” szerzőknek nincs szüksége a „határon túli” jelzőre, nem érdemes ezt feszegetni. A Kalligram is azért jött létre, hogy megszűnjön a „szlovákiai magyar irodalom” toposza, mely voltaképpen csak az idősebb generáció számára fontos, a fiatalok mintegy multikulturálisak, és (csak „simán”) magyar írók szeretnének lenni.

Azt is elmondta Németh Zoltán, hogy nem volt kisebbségi tapasztalata, mivel tizennyolc éves koráig csak magyarul beszéltek körülötte, magyar iskolába járt, és csak Pozsonyban, az egyetemen találkozott „szlovákokkal”; valamint azt, hogy a szlovák kultúra gyerekéveiben kimerült a heti öt kötelező tanórában a heti kettő orosz mellett. Ekkor figyelmeztette Orcsik Rolandot:
– Velem nem fogsz sokra menni, Roland, ebben a témában – de hiába. A moderátor ekkor a magyar és az irodalom, illetve irodalmak szavakkal és ezek különböző kombinációival próbálta leírni (megérteni?) a beszélgetőtársa által elmondottakat, sikertelenül. – Miért, létezhet európai uniós magyar irodalom? – kérdezte (mintha kissé dühösen) Németh Zoltán. Orcsik szerint létezhet, közösségi történetek szintjén mint lehetőség – az önmeghatározásra.


Kalligram és monográfia-írás

Azért jó a Kalligram főszerkesztői posztja, mivel – ahogy Németh Zoltán egy [a]http://www.litera.hu/object.6a1116f5-4676-4330-a947-af5e6f57283b.ivy[text]Rácz I. Péternek adott interjújában[/a] kifejtette – abban a tekintetben elég közel van a magyar irodalomhoz, hogy benne legyen, de ahhoz elég távol, hogy kívülálló lehessen. Azaz, ellentétben az itthoni folyóiratok többségével, ezt nem a helyi önkormányzatok vagy hivatali szervek támogatják, így azonban a tartalomba sem szólhatnak bele annyira. Ez tette lehetővé például a Farkas Zsolt szerkesztette Pornográfia tematikájú szám megjelentetését, amely az eddigi legsikeresebb lapszámok között említhető.

Az új főszerkesztő nem kívánja radikálisan megváltoztatni az elmúlt tizenöt év arculatát, amely már szinte védjegyként övezi a folyóiratot. A Grendel–Csehy vonalból ez utóbbit szándékozik tovább vinni, megtartva a lap színes megjelenését. Újítások is történtek/történnek, a tematikus blokkok száma egyre csökkent, mely már a címlapon is helyet kaphat, továbbá visszaálltak a havi kiadásra. Az eddig is sokrétű irodalmi áttekintés innentől inkább a kortárs irodalomra kíván fókuszálni, emellett pedig a fordításirodalomra. Ez utóbbi a tanulmányokkal együtt erős, meghatározó arculata a Kalligramnak.

Németh Zoltán ezt követően a mai kritikaírási gyakorlatot bírálta. A nagyfokú prüdéria mellett nem ritka, hogy barátok írnak egymás könyveiről, ezért a merész hangú recenzorok hátrányba kerülnek, ha szabadon nyilvánítanak véleményt. A költő az „őszinte kritika” híve, ennek egyik ellenpéldája, amikor egy olvasott kritika után annak írója teljesen más véleményt fejtett ki a műről, mint amit leírt. A lényeg pedig az lenne, hogy a szövegszerűség által hiteles legyen. Ezt próbálja megvalósítani az Új Szó című magyar nyelvű szlovák lap Penge című rovatában szerzőként is.

Németh Zoltán két monográfiát jelentetett meg: egyet Parti Nagy Lajosról (Kalligram, 2006.) és Talamon Alfonzról (Kalligram, 2001.). Ez utóbbiról kérdezte a moderátor Némethet, eléggé kanonikusnak tartotta-e egy, főként a Tegnap és ma sorozatban megjelenő monográfiához? Megtudhattuk, a kötet eredetileg nem is ebbe a sorozatba készült, ennek ellenére éppen ez volt (csak?) az, ami miatt felfigyeltek rá. Bár mostanában egyre többször hallani a nevét a '90-es években Grendel Lajos után az „a szlovákiai magyar írónak” nevezett Talamon Alfonzról, a róla szóló kötet megjelenése nem volt áttörés, nem eredményezte a harmincévesen elhunyt szerző kanonizál(ód)ását.


Felolvasás és végszó

A hozott szövegeket Németh Zoltán „ökörködéseknek” nevezte, vicces-tréfás prózavers-szerű szösszenetek voltak ezek, melyekben a játékosság nemcsak tematikus, hanem nyelvi szinten is mindvégig jelen volt.

Az est közepén a határon túli magyar irodalom anyaországgal való kapcsolatának boncolgatása túl nagy hangsúlyt kapott, noha – Németh Zoltán sokrétű munkásságát tekintve – lett volna még miről beszélgetni. De a meghívott beszélgetőpartner letisztult mondandójának köszönhetően áttekintő képet kaptam egy eredeti ember pályájáról, gondolkodásmódjáról.