film
2013. 05. 17.
Parádés Gatsby
Baz Luhrmann csúcsra járatta a szerelmet, a dögös autókat és a zenét legújabb filmjében
Az idei cannes-i filmfesztivál nyitófilmje Európában most debütál, és kétség sem fér hozzá, hogy a fesztiváligazgató, Thierry Fremaux jobbat indításul nem is választhatott volna. A Nagy Gatsby giccsbe hajló, glamúros képi világával, emelkedett hangú történetével és a húszas éveket idéző bolondériájával pont olyan, mint egy csillogó rendezvényt megnyitó tűzijáték.
Bár már létezik egy Gatsby-feldolgozás (Jack Clayton rendezésében, Coppola forgatókönyvével az első adaptáció egy 1974-es alkotás), elég idő telt el ahhoz, hogy a teatralitást kedvelő Baz Luhrmann (Moulin Rouge, Rómeó és Júlia, Ausztrália) újra elővegye F. Scott Fitzgerald regényét, és egy újabb jól sikerült adaptációval álljon elő.
A két film összehasonlítható, de a mostani szerencsére nem langyos utánzata az előzőnek. Luhrmann inkább helyezi a hangsúlyt Gatsby szerelmére, mint Clayton, aki pedig magát – a bűnösök között is tiszta – Gatsby-t és az őt körülvevő gazdagok világának önzőségét emeli ki. Ebben a tekintetben a ’74-es alkotás valóban a vizuálisan megjelenített regény, Luhrmann kevesebbet idéz szó szerint és cselekményében is a könyvből, viszont nála is minden a helyén van, s a film jóval inkább Baz Luhrmann-os lett, mint amennyire claytonos a korábbi.
A rendezőnek jól sikerült újabb megfilmesítendő történetet választania, mert a dzsesszkorszakban nagyvilági életet élő Fitzgerald regényében ott a felhők fölé magasztalandó szerelem és a halálig mélyítendő féltékenység is. Luhrmann pedig imádja szerelem és féltékenység kettősségét, gondoljunk akár csak a Moulin Rouge-ra. A nagy Gatsby-ben nem csak a történetben rejlő drámai lehetőségek hasonlítanak a korábbi musicalhez, hanem a látványtervezés, a fényképezés és a vizuális trükkök is. Bár az operatőrök a két film esetén nem ugyanazok, a jelmez- és díszlettervezésben jelen vannak a régi stábtagok. A forgatókönyvet most is Luhrmann írta Craig Pearce-szel, és a zenéért továbbra is Craig Armstrong felel.
A film legalább olyan ismert (elismert?) neveket soroltat fel a soundtrack listáján, mint a szereposztásban, hiszen Luhrmann imád nagyot durrantani a zenei aláfestés terén is. Már hónapokkal a premier előtt kijött egy lista a film soundtrackjeiről, mindenki fel is kapta a fejét, hogy olyan nevek vannak egymás alatt, mint will.i.am, Florence and the machine, Lana Del Rey, The XX vagy az egynyári slágeresnek tűnt Gotye. A Florence, Lana Del Rey és a The XX valóban jól is passzolnak a történethez és a képi világhoz. A régi zene most is, mint a Moulin Rouge-ban (ahol szintén nagy nevek dalait dolgozták fel), keveredik a maival: Jay-Z közreműködésével Luhrmann nekivágja a dzsesszt a hiphopnak, elvégre a maga korában mindegyik undergroundnak számított.
A zene tehát legalább annyira eltalált, mint a gondosan összeválogatott színészgárda. Leonardo DiCapriót egyáltalán nem volt nehéz megtalálni Gatsby szerepére. Egyrészt DiCaprio már játszott az ausztrál filmes rendezésében (Rómeó és Júlia), másrészt számtalanszor bizonyított már hősszerelmesként, harmadrészt alakított már nagy vagyonnal rendelkező, titokzatos múltbéli kalandokkal a tarsolyában élő férfit az Aviátorban. Nem beszélve arról, hogy azt rebesgetik, Luhrmann Hamletként is szeretné viszont látni a színészt. Jay Gatsby szerelmének tárgya Daisy Buchanan, akit a Drive!-ból és A szégyentelenből ismert Carey Mulligan alakít. Tobey Maguire pedig a történetmesélő, Gatsby világát kívülről szemlélő brókert játssza, Gatsby egyetlen igazi ismerőjét, Nick Carraway-t. Az átlagos, de jófiús arcvonások, a figyelő, néha kritikus tekintet szintén jól illik Nick karakteréhez. A szereplők megválasztásában egyébként nagy segítség lehetett Clayton filmje is, aki Robert Redfordnak adta a főszerepet, Mia Farrownak pedig Daisy karakterét.
Luhrmann tehát ismét a tökéletességre törekedett. Minden a helyén van, minden stílusos. A rendező Gatsby szerelmét olyan töményen ábrázolja, hogy annak jelenléte valóban súlyossá és nyomasztóvá válik egy idő után. A szegény sorsát kellő rátermettséggel és piszkos ügyletekkel gazdagra fordító Gatsby-nek egyetlen életcélja van: azt a nőt, akitől elválasztotta az első világháború, s aki minden vágyának és reményének egyetlen tárgya, akiért hatalmas vagyont halmoz fel, aki miatt hétvégenként egy egész városnak tart menő partikat a kastélyában, újra elérhesse. A férfi valójában bűnös utakon jut vagyonához, de mindazt, amit a pénzéből megalkot, egyetlen idea inspirálja: Daisy szerelme. Így a kastély és az összes fényűző parti csillogó, bizarr és tökéletes. Pont, mint egy elképzelt szerelem.
A rendező nem bízott semmit a véletlenre: külön tipográfiát választott a film számára, és ritkán bőgnek mozikban ennyire dögösen a húszas évekbeli amerikai autók motorjai is. A szegény városrészben, "ahol úgy nő a hamu, mint a pelyva" (id. F.Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby), a munkások arca olyan piszkos, hogy alig látni a vonásaikat, minden olyan sötét és kormos, ahogy a könyvben az le van írva.
A jól összerakott összkép ellenére azonban marad bennünk némi hiányérzet a film után. A regény ugyanis lírai finomságokkal teletűzdelt, egy szerelmen keresztül bemutatott éles kritika a bűnös és önző gazdagokról, és keserű belátása annak, hogy a meghiúsult álmokat még a legtisztább ember sem képes újra megvalósítani, mert ebben az esetben az anyagi siker, hatalom fabatkát sem ér. A keserédes hangnem a filmben is megvan, de mégsem elég. Luhrmann kihagy két fontos jelenetet, amelyek Clayton mozijában viszont megvannak, és ahhoz kellenének, hogy árnyalják azt a világképet, amellyel a szereplők együtt élnek. Fontos lett volna a munkásosztálybeli Myrtle (Isla Fisher) személyét jobban kibontatni, és bemutatni a Daisy férjével, Tom Buchanannel (Joel Edgerton) való szeretői viszonyát, valamint Myrtle szomorúságát, elvégre nagy szerepet játszik Gatsby halálában. Ha pedig zárásként még Gatsby szegény sorsú édesapja is megjelent volna, az elég súlyt akasztott volna a történet végére, hogy elgondolkodjunk. Így viszont maradt nekünk egy szerelmes film, melyet érdemes moziban megnézni, adaptációnak és nyitófilmnek is méltó, de ne várjunk katarzist.
A nagy Gatsby (The Great Gatsby)
Színes, magyarul beszélő, amerikai-ausztrál romantikus dráma, 145 perc, 2012.
Rendező: Baz Luhrmann
Író: F. Scott Fitzgerald
Forgatókönyvíró: Baz Luhrmann, Craig Pearce
Zeneszerző: Craig Armstrong
Operatőr: Simon Duggan
Producer: Lucy Fisher, Catherine Knapman, Baz Luhrmann, Catherine Martin, Douglas Wick
Vágó: Jason Ballantine, Jonathan Redmond, Matt Villa
Szereplők: Leonardo DiCaprio (Jay Gatsby), Carey Mulligan (Daisy Buchanan), Tobey Maguire (Nick Carraway), Isla Fisher (Myrtle Wilson), Joel Edgerton (Tom Buchanan), Amitabh Bachchan (Meyer Wolfsheim), Jason Clarke (George Wilson), Callan McAuliffe (fiatalkori Jay Gatsby)
Szinkronhang: Hevér Gábor (Jay Gatsby magyar hangja), Földes Eszter (Daisy Buchanan magyar hangja), Csőre Gábor (Nick Carraway magyar hangja), Závodszky Noémi (Myrtle Wilson magyar hangja), László Zsolt (Tom Buchanan magyar hangja), Szilágyi Tibor (Meyer Wolfsheim magyar hangja), Schneider Zoltán
Korhatár:
Bemutató: 2013. május 16.
Forgalmazza: InterCom
A két film összehasonlítható, de a mostani szerencsére nem langyos utánzata az előzőnek. Luhrmann inkább helyezi a hangsúlyt Gatsby szerelmére, mint Clayton, aki pedig magát – a bűnösök között is tiszta – Gatsby-t és az őt körülvevő gazdagok világának önzőségét emeli ki. Ebben a tekintetben a ’74-es alkotás valóban a vizuálisan megjelenített regény, Luhrmann kevesebbet idéz szó szerint és cselekményében is a könyvből, viszont nála is minden a helyén van, s a film jóval inkább Baz Luhrmann-os lett, mint amennyire claytonos a korábbi.
A rendezőnek jól sikerült újabb megfilmesítendő történetet választania, mert a dzsesszkorszakban nagyvilági életet élő Fitzgerald regényében ott a felhők fölé magasztalandó szerelem és a halálig mélyítendő féltékenység is. Luhrmann pedig imádja szerelem és féltékenység kettősségét, gondoljunk akár csak a Moulin Rouge-ra. A nagy Gatsby-ben nem csak a történetben rejlő drámai lehetőségek hasonlítanak a korábbi musicalhez, hanem a látványtervezés, a fényképezés és a vizuális trükkök is. Bár az operatőrök a két film esetén nem ugyanazok, a jelmez- és díszlettervezésben jelen vannak a régi stábtagok. A forgatókönyvet most is Luhrmann írta Craig Pearce-szel, és a zenéért továbbra is Craig Armstrong felel.
A film legalább olyan ismert (elismert?) neveket soroltat fel a soundtrack listáján, mint a szereposztásban, hiszen Luhrmann imád nagyot durrantani a zenei aláfestés terén is. Már hónapokkal a premier előtt kijött egy lista a film soundtrackjeiről, mindenki fel is kapta a fejét, hogy olyan nevek vannak egymás alatt, mint will.i.am, Florence and the machine, Lana Del Rey, The XX vagy az egynyári slágeresnek tűnt Gotye. A Florence, Lana Del Rey és a The XX valóban jól is passzolnak a történethez és a képi világhoz. A régi zene most is, mint a Moulin Rouge-ban (ahol szintén nagy nevek dalait dolgozták fel), keveredik a maival: Jay-Z közreműködésével Luhrmann nekivágja a dzsesszt a hiphopnak, elvégre a maga korában mindegyik undergroundnak számított.
A zene tehát legalább annyira eltalált, mint a gondosan összeválogatott színészgárda. Leonardo DiCapriót egyáltalán nem volt nehéz megtalálni Gatsby szerepére. Egyrészt DiCaprio már játszott az ausztrál filmes rendezésében (Rómeó és Júlia), másrészt számtalanszor bizonyított már hősszerelmesként, harmadrészt alakított már nagy vagyonnal rendelkező, titokzatos múltbéli kalandokkal a tarsolyában élő férfit az Aviátorban. Nem beszélve arról, hogy azt rebesgetik, Luhrmann Hamletként is szeretné viszont látni a színészt. Jay Gatsby szerelmének tárgya Daisy Buchanan, akit a Drive!-ból és A szégyentelenből ismert Carey Mulligan alakít. Tobey Maguire pedig a történetmesélő, Gatsby világát kívülről szemlélő brókert játssza, Gatsby egyetlen igazi ismerőjét, Nick Carraway-t. Az átlagos, de jófiús arcvonások, a figyelő, néha kritikus tekintet szintén jól illik Nick karakteréhez. A szereplők megválasztásában egyébként nagy segítség lehetett Clayton filmje is, aki Robert Redfordnak adta a főszerepet, Mia Farrownak pedig Daisy karakterét.
Luhrmann tehát ismét a tökéletességre törekedett. Minden a helyén van, minden stílusos. A rendező Gatsby szerelmét olyan töményen ábrázolja, hogy annak jelenléte valóban súlyossá és nyomasztóvá válik egy idő után. A szegény sorsát kellő rátermettséggel és piszkos ügyletekkel gazdagra fordító Gatsby-nek egyetlen életcélja van: azt a nőt, akitől elválasztotta az első világháború, s aki minden vágyának és reményének egyetlen tárgya, akiért hatalmas vagyont halmoz fel, aki miatt hétvégenként egy egész városnak tart menő partikat a kastélyában, újra elérhesse. A férfi valójában bűnös utakon jut vagyonához, de mindazt, amit a pénzéből megalkot, egyetlen idea inspirálja: Daisy szerelme. Így a kastély és az összes fényűző parti csillogó, bizarr és tökéletes. Pont, mint egy elképzelt szerelem.
A rendező nem bízott semmit a véletlenre: külön tipográfiát választott a film számára, és ritkán bőgnek mozikban ennyire dögösen a húszas évekbeli amerikai autók motorjai is. A szegény városrészben, "ahol úgy nő a hamu, mint a pelyva" (id. F.Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby), a munkások arca olyan piszkos, hogy alig látni a vonásaikat, minden olyan sötét és kormos, ahogy a könyvben az le van írva.
A jól összerakott összkép ellenére azonban marad bennünk némi hiányérzet a film után. A regény ugyanis lírai finomságokkal teletűzdelt, egy szerelmen keresztül bemutatott éles kritika a bűnös és önző gazdagokról, és keserű belátása annak, hogy a meghiúsult álmokat még a legtisztább ember sem képes újra megvalósítani, mert ebben az esetben az anyagi siker, hatalom fabatkát sem ér. A keserédes hangnem a filmben is megvan, de mégsem elég. Luhrmann kihagy két fontos jelenetet, amelyek Clayton mozijában viszont megvannak, és ahhoz kellenének, hogy árnyalják azt a világképet, amellyel a szereplők együtt élnek. Fontos lett volna a munkásosztálybeli Myrtle (Isla Fisher) személyét jobban kibontatni, és bemutatni a Daisy férjével, Tom Buchanannel (Joel Edgerton) való szeretői viszonyát, valamint Myrtle szomorúságát, elvégre nagy szerepet játszik Gatsby halálában. Ha pedig zárásként még Gatsby szegény sorsú édesapja is megjelent volna, az elég súlyt akasztott volna a történet végére, hogy elgondolkodjunk. Így viszont maradt nekünk egy szerelmes film, melyet érdemes moziban megnézni, adaptációnak és nyitófilmnek is méltó, de ne várjunk katarzist.
A nagy Gatsby (The Great Gatsby)
Színes, magyarul beszélő, amerikai-ausztrál romantikus dráma, 145 perc, 2012.
Rendező: Baz Luhrmann
Író: F. Scott Fitzgerald
Forgatókönyvíró: Baz Luhrmann, Craig Pearce
Zeneszerző: Craig Armstrong
Operatőr: Simon Duggan
Producer: Lucy Fisher, Catherine Knapman, Baz Luhrmann, Catherine Martin, Douglas Wick
Vágó: Jason Ballantine, Jonathan Redmond, Matt Villa
Szereplők: Leonardo DiCaprio (Jay Gatsby), Carey Mulligan (Daisy Buchanan), Tobey Maguire (Nick Carraway), Isla Fisher (Myrtle Wilson), Joel Edgerton (Tom Buchanan), Amitabh Bachchan (Meyer Wolfsheim), Jason Clarke (George Wilson), Callan McAuliffe (fiatalkori Jay Gatsby)
Szinkronhang: Hevér Gábor (Jay Gatsby magyar hangja), Földes Eszter (Daisy Buchanan magyar hangja), Csőre Gábor (Nick Carraway magyar hangja), Závodszky Noémi (Myrtle Wilson magyar hangja), László Zsolt (Tom Buchanan magyar hangja), Szilágyi Tibor (Meyer Wolfsheim magyar hangja), Schneider Zoltán
Korhatár:
Bemutató: 2013. május 16.
Forgalmazza: InterCom
További írások a rovatból
Matthäus Wörle Ahol régen aludtunk és Miklós Ádám Mélypont érzés című dokumentumfimje a 21. Verzió Filmfesztiválon
Révész Bálint és Mikulán Dávid KIX című dokumentumfilmje a 21. Verzió Filmfesztiválon
Más művészeti ágakról
Mit jelent az ifjúsági irodalom ma? – kerekasztal-beszélgetés