Jarmusch, Tarantino, Van Sant, Lynch, Hartley, Smith, Anderson, Linklater, Lee – talán nincs is olyan filmrajongó, akinek kedvenc rendezői között ne lenne egy "amerikai független", a hollywoodi fősodorral szembeúszó, műveiben következetesen egyéni hangot megütő direktor. Habár a nemzetközi szakirodalom már alaposan kivesézte a témát (Emanuel Levy: Cinema of Outsiders: The Rise of American Independent Film; Yannis Tzioumakis: American Independent Cinema: An Introduction; Geoff King: American Independent Cinema stb.), a magyar filmkritika még távol áll attól, hogy túltárgyalja vagy agyonelemezze a problematikussága okán rendkívül sokféle megközelítést és témát kínáló függetlenfilmet. A Prizma tízedik lapszáma a függetlenek amerikai szekciójáról szóló, szórványos diskurzusra erősít rá – ám legfőbb erénye, hogy nem megismétli, hanem kiegészíti az eddigi magyar nyelvű írásokat.

Az alapozó kurzusnak szánt Tzioumakis-könyvrészlet ugyan rögtön a mélyvízbe veti az olvasót, ám közérthető fogalmazásmódjával segít rendet rakni a fogalmi káoszban. Az American Independent Cinema bevezetéséből kiollózott részlet a függetlenfilm esztétikai és gazdasági definícióját tisztázza: míg a legtöbb néző valószínűleg Emanuel Levy "ideális indie-jével" azonosítja az amerikai függetlenfilmet ("friss, kisköltségvetésű mozi a filmkészítő személyes vízióját kifejező határozott stílussal és szokatlan témával"), addig a(z amerikai) szakma inkább gazdasági, produkciós kérdésnek tekinti a függetlenséget. E szerint független film az, amit nem a nagy stúdiók (Columbia, Universal, Warner Bros, Disney, 20th Century Fox, Paramount) forgalmaznak – ebben az értelemben independens mű a Titanic, A Gyűrűk Ura vagy a Csúcsformában is. Tzioumakis persze mind az esztétikai, mind a gazdasági értelmezést problematizálja (jócskán akadnak konvencionális függetlenfilmek, ill. merész hollywoodi művek is, s mióta a nagy stúdiók felvásárolták a függetleneket – pl. a Disney a Miramaxot –, azóta a pénzügyi autonómia kérdése is komplexebbé vált), ám a Prizma igyekszik markáns auteurök köré strukturálni a lapszám szövegeit, és a ’60-as évektől kezdve évtizedekre bontva áttekinteni az amerikai függetlenfilm fontosabb tematikáit és alkotóit.

A "mainstream függetlenfilm" egy Wes Anderson tanulmányt leszámítva hiányzik a lapból (Gus Van Sant is a korai, kísérletező kedvű Portland-trilógiájával képviseli magát), és ez jól is van így, ugyanis a Filmvilág és a Filmtett az évek során már körüljárta a ’80-as és ’90-es évek markáns függetlenfilmes trendjeit és irányzatait [Varga Balázs: Godard és a Coca-Cola gyermekei (Az amerikai függetlenek), Köves Gábor: Kék bársonyos forradalom (Jarmuschtól Tarantinóig), Varró Attila: Pedofilm (Stúdiók és függetlenek), Váró Kata Anna: Az amerikai függetlenfilm története]. A ’60-as éveket az AIP Stúdió motoros filmjeinek szabadsághangulata idézi meg, ám a csupán filmtörténetileg érdekes, transzgresszív élüket elvesztett (aligha sokkoló ma már A vad angyalok fékevesztett, templombeli buli jelenete) motoros filmek helyett talán érdekesebb lett volna a ’40-50-es évek szegénysori stúdióinak (Monogram Pictures, Republic Pictures stb.) életébe bepillantani – a B-filmes bűntanyákról még nem készült komolyabb tanulmány magyar nyelven.

Ettől függetlenül átfogóak és alaposak mind a Corman biker movie-jait, mind a Gus Van Sant avantgárd kötődéseit és experimentális attitűdjét előtérbe helyező esszék, ám hiánypótlást leginkább a trash és exploitation filmek terén végez a Prizma, ami tavaly kezdte meg ezirányú kultúrmisszióját. Filmelméleti lapban ugyanis most olvashatunk először mélyre szántó írást a Troma Entertainmentről, valamint a watersi szennypápa titulusra méltán pályázó Lloyd Kaufmanról. Apropó, Waters: a kulturális tabukat döngető baltimore-i filmesnek ezúttal nem rendezői munkássága került terítékre, hanem íróként mutatkozik be a magyar közönségnek. A Börtönben a Crackpot című könyvéből vett részlet, amely Waters rövid írásainak gyűjteménye. Waters amilyen anarchikus filmeket rendez, olyan letisztult, elegáns szövegeket ír: a celluloidon sokkoló művész olyasmiket vet papírra, mint hogy "tisztában voltam azzal, hogy rossz modorra vall megkérdezni egy rabot, miért van börtönben, sokukról csak most tudtam meg, mit követtek el". A határátlépéssel, tabusértéssel a szorongások és félelmek eltörlésére törekvő direktor úriember oldala és ars poeticája is megismerszik e rövid írásból. Nem csodálkoznék, ha a Prizma-lapvásárlásokkal párhuzamosan nekilendülne a Crackpot eladási (letöltési?) mutatója is.

Exkluzív a Harmony Korine fejezet is, ami a rendező kísérleti regényéből, A faji zavargások roncsaiból (A Crackup at the Race Riots) közöl részleteket, amelyek Harmony lazán kapcsolt jelenetfüzérekből álló, töredékes életképekre koncentráló filmjeihez hasonlóan minitörténeteket vagy az amerikai szuburbiában gyakori tájképeket villantanak fel abszurd, kesernyés humorral.
 

A mostani lapszám designja ugyan kevésbé szembeszökő, mint mondjuk a trash filmes kiadásé volt, amit Dömsödi Zsolt álplakátjai "szennyeztek be", de az amúgy költségkímélő fekete-fehér kiadás még jól is passzol a főként régebbi függetlenfilmekre koncentráló esszékhez. Szokás szerint a Varió – ezúttal testképekkel foglalkozó – írásai teszik teljessé a Prizmát, ám a Svankmajer és Pál Adrienn tanulmányok mellett inkább Jankovics Márton A mester kritikáját érdemes kiemelni, ami iskolapéldája az alkotást egyúttal értelmező, az átlagnéző számára is plusz jelentéssel felruházó filmkritikának. Az Amerikai függetlenfilm összességében méltó a Prizmától megszokott nívóhoz, ráadásul a témával közelebbi barátságot ápoló filmrajongók számára is tartogat meglepetéseket.
 

Tartalomjegyzék ITT.