A szokásos késésre számítva az utolsó pillanatban érkezem a hajóra, ahol hatalmas, lelkesült tömeg várja a fellépőket. A hajó gyomrában egy szalmaszálat sem lehet leejteni, mégis ide-oda ingáznak az emberek - leginkább csak előre-hátra, és a kialakult erőviszonyoknak köszönhetően csupa szép szál, majd hogy nem kétméteres deli legény áll a színpad előtt. A nyápicokkal egyetemben én is nyugtalanul forgatom a fejemet, hogy két jól szabott váll ingadozása között elcsípjek valamit a színpadi látványból.

Egyelőre azonban üres a színpad, a hangszórókból pedig playback-szöveg szól Magyarország, a zenekar vendéglátói és a szervezők erényeiről. A tömeg hangos fújolással reagál a reklámszövegre, és így a felháborodás szinte észrevétlenül csap át őrült lelkesedésbe, amikor - alig pár perc késéssel - a zenekar tagjai megjelennek a színpadon, és „a húrok közé csapnak”. A hangulat (csakúgy, mint az elhasznált levegő) felforrósodott. Nem csoda: a jazz élő legendáit láthatjuk (és hallhatjuk) a színpadon.

Időjárásjelentés

A Weather Report az egyik legjobb fúziós jazz-együttes volt az 1960-80-as években: a jazzt R&B-vel, funkkal és rock elemekkel keverték, kitartva a rendkívül magas kompozíciós és improvizációs színvonal mellett. A többi Miles Davis tanítvány által alapított együttes ([a]http://www.mp3.com/artist/return-to-forever/summary/[text]Return to Forever[/a], [a]http://www.progarchives.com/artist.asp?id=649[text]Mahavishnu Orchestra[/a], [a]http://www.basinstreetrecords.com/artists/headhunters.html[text]Headhunters[/a]) mellett a Weather Report a korszak fúziós jazzének egyik legnagyobb újítója volt, a négy együttes közül a legtovább fennmaradó és talán művészileg is a legsikeresebb csapat.

A zenekar egy [a]http://www.miles-davis.com/index2.html[text]Miles Davis[/a]-szel kapcsolódó zenészcsoportból alakult a késő 60-as, kora 70-es években. Stabil magja a zongorista Joe Zawinul és a szaxofonos Wayne Shorter maradt: a többi zenész állandóan változott, néhol lemezenként. Zawinul és Shorter már korábban figyelmet keltett jazz-komponistaként (Zawinul Cannonball Adderley együttesében, Shorter pedig Miles Davis csapatában). Zawinul később együtt játszott Shorterrel Miles Davis első fúziós jazz felvételein (In a Silent Way és Bitches Brew).

Kezdetben a zenekar hosszadalmas improvizációkat játszott, hasonlóan Davis Bitches Brew időszakának zenéjéhez, hangszerelésében azonban a hagyományos dobos mellett egy további ütőst is felhasználtak (először Airto Moreira, később Dom Um Romăo személyében). Bár a Weather Report (1971) albumon csak Airto Moreirát tüntetik fel ütőhangszeresként, Airto előtt két másik ütőhangszeres is játszott: Don Alias, az ismert stúdiózenész, aki ezután Jaco Pastorius-al turnézott és készített felvételeket és Barbara Burton, a New Yorki klasszikus és szabadúszó ütőhangszeres, akiket Shorter toborzott. Airto csak akkor lépett a színre, amikor már minden sávot felvettek a Columbia Studios-ban. Zawinul úgy gondolta, hogy valami hiányzik még a zenéből. Airto erre azt mondta: „Ember, ez az album be van fejezve. Semmit sem tudok hozzátenni.” Mindazonáltal Zawinul kitartott, és így Airto is játszott az albumon.

A zenekar szokatlan és újító volt, mivel nem a jazzben szokásos szóló-kíséret felosztásban játszottak: minden zenész folyamatosan improvizált. Reedman Wayne Shorter kísérletezett a szoprán szaxofon lehetőségeivel (Sidney Bechet és John Coltrane után), továbbá Zawinul és az eredeti basszusgitáros, Miroslav Vitous is próbálkozott a rockgitárosok által használt effektekkel: Zawinul zongorán és szintetizátorokon, Vitous a basszuson, amihez gyakran vonót is használt (felhangokkal).

A Weather Report első albumának címe Weather Report volt, és elnyerte a Down Beat 1971-es év lemeze díját. Habár az album zenéje lágyabb mint a későbbi évek munkái (akusztikus basszus és semmi szintetizátor), ma is a korai fúzió klasszikus munkájának tekintik. Második lemezükön - a következő évben - (I Sing the Body Electric) először használtak az elektronikus billentyűzeten kívül is elektronikát (egy szintetizátort és hangeffekteket).

A második album egy részét élőben rögzítették Japánban (amit akkoriban csak Japánban adtak ki). A teljes Live in Tokyo dupla-albumot később importként adták ki és terjesztették az USA-ban.

Az 1973-as Sweetnighter-től kezdődően Zawinul döntése értelmében elhagyták az eredetileg akusztikus csoportos improvizációt, a csapat új zenei irányt vett: funk/groove-osabb lett, strukturáltabb téma és improvizációs részekkel. Ez a változás nem tetszett Vitous-nak, aki nem szerette a repetitív funky-futamokat játszani (a Sweetnighter egy részén basszusgitáron játszó stúdiózenészt alkalmaztak). Végül a következő albumnál elhagyta az együttest, és egy bundozatlan basszusgitáron játszó zenész váltotta fel őt: Alphonso Johnson, aki Chuck Mangione zenekarában játszott akkoriban.

A csapat fennállásának első nyolc éve alatt nem találtak állandó dobost, évente váltották a dobosukat (Alphonse Mouzon, Eric Gravatt, Greg Errico, Ishmael Wilburn, Skip Hadden, Darryl Brown, Leon ‚Ndugu’ Chancler, Chester Thompson, Narada Michael Walden és Alex Acuńa, amíg Jaco Pastorius végül segített leszerződtetni Peter Erskine-t 1978-ban. Erskine és Omar Hakim voltak az egyedüli dobosok, akik a zenekarral több mint 2 évig játszottak.

A Weather Report átütő albuma, amely megalapozta jellegzetes hangzását a Mysterious Traveller volt 1974-ben. Először történt, hogy elektromos basszus játszott majdnem minden számban. Ráadásul a szokásos kompozíciós technika jócskán kibővült, és Zawinul is kihasználta a szintetizátor-technológia fejlődését. A zene-szintetizátor mellett további, zenén kívüli effekteket is használt: tömeg éljenzése, űrhangok, valamint gyermek-sírás (Zawinul saját fiának hangját vette fel otthon).

A Mysterious Traveller az első volt azon Weather Report albumok közül, amelyek négy éven át elnyerték a Down Beat év lemeze díját (Myterious Traveller 1974, Tale Spinnin’ 1975, Black Market 1976, Heavy Weather 1977).

Az 1976-os Black Market-en játszott először Jaco Pastorus, a virtuóz basszusgitáros (az album két darabjában). Alphonso Johnson (aki a további 5 darabban játszik) úgy döntött, hogy a Weather Report helyett inkább a Billy Cobham/-George Duke zenekarban játszik (amelyben a fiatal John Scofield gitározott). A Black Market volt talán a leginkább rock-orientált Weather Report stúdió-lemez, annak is köszönhetően, hogy a korábbi Frank Zappa stúdió-zenész Chester Thompson dobolt a legtöbb darabban (aki később a turnézó Genesis-be távozott...).

Jaco Pastorius juttatta a zenekart a népszerűség csúcsára: a Birdland jazz-sztenderd az 1977-es Heavy Weather albumról még a pop listákra is feljutott. A Heavy Weather a zenekar legkelendőbb albumának bizonyult, miközben a minőséget is megőrizte. A Heavy Weather volt az utolsó Down Beat-es év albuma.

Jaco Pastorius további négy Weather Report albumon játszott: Mr Gone 1978-ban, 8:30 1979-ben, Night Passage 1980-ban és második Weather Report albumuk 1982-ben. Pastorius 1981 végén hagyta el a csapatot, hogy saját Word of Mouth Big Band-jével turnézzon.

A zenekar különböző felállásokban adott ki évente egy-egy albumot. Az 1984-es Live in Japan-on Omar Hakim dobol, Victor Bailey basszusozik, és Mineu Cinelo játszik az ütőhangszereken. Végül Shorter és Zawinul úgy döntött, hogy feloszlatják az együttest 1986-as utolsó albumuk, a This is This! felvétele után.

Victor Bailey 1960 március 27-én született Philadelphiában. Miután asztmája miatt leszerelték a haditengerészettől, a Bostoni Berkeley College of Music-ra járt. Játszott Sonny Rollins, majd Lenny White együttesében is. A College of Music után New Yorkba költözött. Az első lemezfelvételen (a gitáros Bobby Brown lemeze: Clean Sweep) találkozott Omar Hakim dobossal, de még Miriam Makeba-val is játszott, mielőtt csatlakozott a Weather Report-hoz 1982-ben.

De közben a hangszórókból dübörög a zene, a közönség pedig lelkesen, ünnepelve hallgatja a legendás zenészek játékát. Bailey az első szám után bemutatja a billentyűst: Peter Horvath-ot. Nem, nem véletlen a név hangzása: ahogy a legendás basszusgitáros kiemeli, Horváth magyar, budapesti származású zenész. Victor Bailey még néhány magyar szót, kifejezést is megtanult tőle, és nagy sikert arat ezekkel.

Victor Bailey rendkívül gyors, mégis (hangsúlyaiban) finom futamokat játszik, ami Lenny White hasonlóan érzékien finom ritmuskezelésével megalapozza az együttes zenéjét. Lenny White - sajnos - többnyire a háttérben marad, bár minden zenész kap egy-egy szólórészt. A magyar zongoristára valóban büszkék lehetünk: könnyedén, és zseniálisan játszik, jól kiegészítve a legendás zenészek muzsikáját.

Egyedül a szaxofonoson érzem azt, hogy egy kicsit kilóg a csapatból: nem mintha rosszul (ne adj isten hibákkal) játszana - erről szó sincs. Bármely más együttesben, és önállóan is kiváló zenész lenne, csupán a legendához nem mérhető. Egyébként a szaxofonon (és játékosa, valamint Victor Bailey ének-mikrofonján) hallható a koncert során a legtöbb effekt.

A szaxofon néha több szólamban játszik, a szaxofonos villogó fogakkal énekel, miközben „gitár-szólót” hallunk a hangszórókból, Victor Bailey ének-hangja különös, elektromos hangzással szól - ilyen, és ehhez hasonló effekteket hallunk a koncert során. Nekem néha hamisan szól az effekt-hangzás és a hangszer-hang összecsengése (különösen a szaxofonosnál).

Legnagyobb sajnálatomra csak megsejtem az imbolygó vállak közt támadó egy-egy résben, hogy Victor a szokásos ujjal-pengetés, és időnkénti csípés (slap) mellett valamilyen más technikát is használ: nem látom pontosan, de mintha a jobb keze benyúlna a fogólap fölé, és ott játszana (talán hajlítás?).

A lelkes tömeg tombolva ünnepli a zenészeket - még nem láttam ennyi, és ilyen lelkes embert az A38-on (jazz koncerten). Sajnos a koncert végén már csak egy ráadásra futja a zenészek idejébôl. Mégis, ahogyan mindenki, én is elégedetten távozom a hajóról: legendás zenészek legendás zenéjét hallhattam - és lokálpatriotizmusom is kielégült.