A kerekasztal moderátora, Rieder Gábor elsőként egy mechanikus árképzési mód érvényességéről kérdezi a résztvevőket. Létezik ugyanis egy eljárás, melynek értelmében az adott kép árát nagyságának megfelelően határozzák meg. (A kép két oldalméretének összeadásával, majd egy változóval való megszorzásával határozható meg így az ár.) Deák Erika, a Deák Erika Galéria vezetője szerint ezt a módszert még mindig sokan követik itthon és külföldön is, hiszen nagy előnye, hogy ezzel az eljárással dekódolható, az adott művész hol tart önmagához képest. A szorzó szám ugyanis mindig az egyénhez mért: a galériás elsőként belehelyezi az alkotót egy adott árkategóriába, a többiekhez képest pozícionálja, majd ez a szorzó a művész teljesítményének függvényében változik az idők során. Például, ha egy jelentős kiállításon bemutatják a művét, ha egy fontos személy/galéria megveszi a képét, ha meghívják egy fontos művészeti fesztiválra, akkor értelemszerűen nő a művész presztízse és képeinek értéke is. Antal Péter műgyűjtő úgy gondolja, hogy ez a számítás azért nem vesztette érvényét, mert a szubjektív (szorzó) és az objektív (méret) elem egyszerre jelen van benne. Viszont sok eset van, amelyben ez az árképzés nem érvényes, hiszen a konstruktivista, absztrakt, monokróm képekre, valamint a szobrokra, installációkra, konceptuális alkotásokra nem alkalmazható. Az abc Galéria vezetője, Pados Gábor is egyetért ezzel az állítással, hiszen ő is csak az olaj-vászon képeknél használja ezt a számítást. Százados László művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa elmondta, hogy ők az árképzést csak konkrét esetekben, például egy sérülés feltűnése, a biztosítási érték megállapítása során alkalmazzák.



Az árakat nyilvánvalóan nemcsak ez a metrikus rendszer határozza meg, hiszen nagy szerepe van az alkudozásnak, a kompromisszumoknak. A Galéria esetében ez úgy működik, hogy az NKA keretéből gazdálkodva megegyeznek a művésszel az árban, amit aztán a Nemzeti Kulturális Alappal újra egyeztetni kell. Mivel nincs saját vásárlási keretük, ezért teljes mértékben az NKA-tól függ az, hogy mit és mennyiért vásárolhatnak meg. Viszont a művésznek bizonyos ár alá menni meglehetősen kellemetlen, hiszen így az elismertsége is csökkenhet. Persze egy közgyűjteménybe bekerülni még mindig presztízst jelent, aminek érdekében sok alkotó hajlandó nagy engedményeket tenni. Deák szerint sok esetben a művészek még arra is vevők, hogy ajándékba adják egy-egy művüket a múzeumoknak, mert így biztosan bekerülnek, sőt az ajándékozás egy későbbi vásárlás lehetőségét is felvetheti. A galériás elmondja, hogy nemcsak a közgyűjtemények esetében van szó alkudozásról, hiszen a magángyűjtemények is komoly árengedményeket tesznek, mert “ez egy élet szabta kényszer". Antal Péter szerint a világon mindenhol jelen van az alku, ő szinte bárhol képes engedményeket kiharcolni. Deák megjegyzi, hogy sokszor úgy érkezik meg hozzájuk egy nagy galéria vezetője, hogy már eleve igényel bizonyos kedvezményeket, ezeket általában meg is adják, ha az adott galéria elég neves, s gyűjteménye is jó referenciát jelent, hiszen a kedvezményért cserébe propagálják is az adott művészt.



De mi a helyzet azokkal a műalkotásokkal, amik nem táblaképek? Mi az iránymutató az installációk, konceptuális alkotások esetében? Pados Gábor szerint nagyméretű installációkat Magyarországon szinte lehetetlen eladni, hiszen vele együtt csak hárman vannak a gyűjtők közt, akik vásárolnak ilyen műalkotásokat. Azoknál a műveknél, amik nem táblaképként működnek, az árat befolyásolja a befektetett munka, az anyagköltség, de a legfontosabb itt is maga a művész. Pados szerint az ilyen munkák esetében az alkotó és a galériás közösen határoz meg egy árat.

Rieder ezután a magyar művek külföldi áraira tereli a szót. Deák elmondja, hogy ő sokáig ugyanazon az áron értékesítette a műveket itthon és külföldön is, de most már sok esetben az alkotás eurós értékét kissé feljebb viszi, mivel a túl alacsony ár “hülyén jön ki külföldön". A galériások elmondják: sokszor tapasztalták, hogy egy vevő azért állt el a vásárlástól, mert nevetségesen alacsonynak ítélte meg a kép alatt feltüntetett összeget. Pados egyébként úgy látja, hogy a művészeti fesztiválokon a magyar művek és a külföldi alkotások értéke közel azonos, hiszen ezeken az eseményeken nem lehet alacsonyan tartani az árakat, máskülönben a ráfordított összeg (stand bérlése, műalkotás szállítás, biztosítás stb.) nem térülne meg.



Ezen a ponton egy komoly probléma merül fel: az idősebb művészek alkotásainak árai. A fiatal művészek esetében az árak folyamatosan emelkednek a fesztiválokon, kiállításokon való megjelenéstől függően, viszont az idősebb művészek esetében már nem beszélhetünk ilyen jellegű áremelkedéstől. Deák szerint ennek egyszerű oka van: a korosabb művészek karrierjében sokszor nem voltak meg azok az állomások, amik előidézhették volna az áremelkedést. Bak Imre például a 60–70-es években nagyon aktív volt, majd később jó időre elhallgatott. Pados szerint ezért a helyzetért a Kádár-rendszer is felelős, hiszen a rendszerváltásig nem létezett a piac fogalma és nem voltak galériák sem. Antal hozzáteszi, hogy az a kor végig a kultúra olcsóságát hirdette, Kádár azt akarta, hogy a művészet minden családhoz eljuthasson, így már egy havi munkabérért is lehetet jelentős műtárgyat vásárolni. Az előző rendszer tehát szándékoltan alacsonyan tartotta az árakat, sőt hiányzott mögötte az a marketinges háttér, amivel az alkotókat és műveiket be lehetett volna tolni a piacra.

Persze azóta jelentős fejlődést ért el a műtárgypiac. Ma már a galériás, a művész és a vásárló között is szoros az együttműködés, hiszen csak a baráti viszonyok által érhető el az árak folyamatos növekedése. Persze a világválság a műtárgypiacra is komoly hatással volt: a beszélgetés résztvevői azt érzik, hogy nem a recesszióval van itt a legnagyobb gond, hanem az általa gerjesztett depresszióval – ha egy cégvezető folyamatosan az elbocsátásokkal, megszorításokkal szembesül, akkor jóval kisebb kedvvel fog műtárgyat vásárolni. Ahhoz, hogy a műtárgypiac újra fellendüljön, szükség lenne egy új gyűjtői réteg kinevelésére, amihez elsősorban az kell, hogy a gyerekeket műtárgyak vegyék körül, s megfelelő művészettörténeti oktatásban részesítsék őket, így sűrűbben látogatnák felnőttként is a galériákat, nagy részük pedig képeket is vásárolna. Szép Péter műgyűjtő szerint nagy szükség lenne azokra a kis vevőkre is, akiknek ugyan nincs sok pénzük nagy és jelentős műtárgyakra, de nyomatokat és kisebb táblaképeket rendszeresen, örömmel vásárolnak.



A beszélgetésen szó esett még a másodlagos piac hiányáról is. Magyarországon igen ritkák a kortárs aukciók. Csak akkor tehetnének szert jelentőségre, ha a piacgazdaság kereke is jól működne. A beszélgetők egyetértettek abban, hogy a másodlagos piac létrejöttét leginkább a “mutyizók" akadályozzák meg, akik a galériákon kívül tevékenykednek. A galéria egyébként is egy garanciát jelent a művész számára, hiszen segít az előmenetelében. Természetesen a világon mindenhol van nem látható műtermi élet, de még Párizsban és Berlinben is a művészek házalnak, igyekeznek minél hamarabb bejutni egy galériába, mert az biztonságot jelent a számukra. Deák szerint “nem is lehet galéria nélkül a csúcsra jutni".

Inventio Arts Freeport: Mennyi az annyi? Szakmai beszélgetés a műtárgyak árairól, Inventio Arts, Budapest, 2014. május 10.

Fotó: Bach Máté