Vicces helyzet akad persze már a beszélgetés előtt is, így van ez, ha kis helyen zsúfolódijk össze sok-sok ember, köztük én is  - előbb-utóbb valami bizarr szituáció szereplője leszek. De erről  majd máskor, máshol, részletesebben. Hiszen ezen a kora estén mégiscsak Maros András Semmi negyven című kötete a lényeg, melynek szerkesztője, Király Levente rögtön el is mondja, hogy sokszor kérdezik tőlük, mi is tulajdonképpen ennek a könyvnek a műfaja. Regény? Novellafüzér? A válasz egyszerű: teniszmemoár. Aztán Maros András arról beszél, hogy mióta írni kezdett, nyilvánvaló volt, hogy egyszer majd az életének ezt a szegmensét is meg fogja írni. Azonban  hosszú időnek kellett eltelnie addig, míg rájött, fikcióként nem fog a dolog működni, inkább az a fajta dokumentarista jelleg hozza majd ki a történetek groteszk jellegét, amilyen formában végül is megírta a könyvét. Elmondja még, hogy az emlékek felidézésével nem volt gond, sok energiát inkább az önszerkesztés feladata emésztett fel. 

Maros András (Fotó: Árvai András, Nyitott Műhely)

Király Levente amellett, hogy örömét fejezi ki, hogy a focicentrikus magyar irodalomban a teniszről is születik könyv, megpróbálja Maros Andrást rávenni, beszéljen egy kicsit saját sportsikereiről. Király egy fél mondat erejéig mintha valami amerikai tornagyőzelemre célozna, de Maros átveszi a szót, és inkább a könyve szerkezetéről beszél. John McEnroe-tól Roger Federerig egy-egy idol köré épülnek a történetek, az adott sztár karakteréhez kötődően igyekszik Maros a saját élményeit elmesélni. Király újabb nekifutása sem jár sikerrel, a szerzőtől képtelenség ezen az estén bármi konkrétumot is megtudni elért eredményeiről.  Helyette inkább dicséri a kötet borítójának tervezőjét, Réczey Zoltánt, hogy mennyire jól beletrafált azzal az ütőtokkal. Aztán szó esik arról is, hogy a teniszt metaforaként is lehet értelmezni, és hogy a mai 30 és 40 év közöttiek a könyv egy-egy szituációjában könnyen saját magukra ismerhetnek, hiszen a Semmi negyven a nyolcvanas évekről is egyfajta látleletet nyújt.

Aztán mégiscsak szóba kerül a szakmai múlt. Maros egy olyan generáció tagjának vallja magát, akit magára hagytak. Gyermekként a tagdíj ellenében agyba-főbe teniszezhettek ugyan a klubban, de nem igazán foglalkozott velük edző, az  "Üssed, Maros fiam!" típusú felszólításokon túl nem sok hasznos tanácsot kaptak. Király Levente párhuzamot von, szóval olyan ez, mintha az úszásban annyi lett volna az utánpótlás-nevelés módszere, hogy vízbe lökik a gyereket, aztán ráordítanak, hogy ússzon. Maros úgy fogalmaz, hogy a profik akarunk lenni, de tök amatőrök vagyunk bája önti le az egész helyzetet, és ebből adódnak azok az abszurd jelenetek is, amelyek a kötetben is megtalálhatóak.

Ezekből olvas fel aztán a program második felében Maros néhányat. Bár a beszélgetés kezdete előtt volt alkalmam pár oldalt elolvasni a könyvből, s jó néhány szófordulaton mosolyogtam magamban, a szerző saját előadásában még határozottabban, még harsányabban ülnek a poénok. A közönség pedig dől a röhögéstől. A felolvasás idővel performansszá alakul, Maros feltesz egy fejpántot, rajta Borg nevével, miközben a felolvasott részletből kiderül, a nagymama praktikus okokból inkább a rövidebb nevet hímezte a pántra ajándék gyanánt az amúgy McEnroe-fanatikus unokájának. Marost most, nagyjából három évtized elteltével kárpótolják családtagjai, ha minden igaz, a szerző nővére az, aki hirtelen odapattan az asztalhoz, hogy átadjon egy dobozt, benne egy McEnroe feliratú fejpánttal. Maros felteszi, közönség részéről taps, majd folytatódik a felolvasás.

Közben azon gondolkozom, vajon a Kazinczy utca kora esti forgatagában az épület előtt elhaladó, s a hatalmas kirakatablakokon be-bepillantó idegenek mit hihetnek, miféle fura társaság, fura szertartása zajlik vajon idebent. Pedig semmi különösről, nem másról van itt szó, csak egy rendkívül jól sikerült könyvbemutatóról.