Nem lepődök meg, amikor látom, hogy a diákok nagy része a hátsó sorokat célozza meg: még akkor is, ha kedveljük Puzsért, azért valljuk be, kicsit tartunk tőle – mert mi van akkor, ha pont engem szúr ki és vesz célba? Én is egy biztonságosnak tűnő sarokban húzódok meg és kicsit fellélegzem, amikor elém ülnek, mert így épp takarásba kerülök. Aztán Puzsér megérkezik, percre pontosan, köszön, leül és higgadtan várja, hogy “nekiszegezzék a tőrt". Trencsényi Ádám, az Értünk.hu szerkesztője bemelegítő kérdései – mivel foglalkozott a Csillag születik előtt, miért vállalta el a zsűri szerepét tehetségkutatóban – gyorsan oldják a teremben eluralkodó feszültséget és Puzsér is hamar belelendül a mondókájába.

Elsőként a különböző tehetségkutatók kerülnek a kritikus kezei közé, Puzsér pedig jól megszorongatja őket. Úgy gondolja, hogy az ő jelenléte egyáltalán nem reformálta meg a zsűrit, hiszen ezekben a műsorokban “továbbra is térden-nyálon csúszás lesz". Szerinte a legnagyobb probléma ezekkel a tehetségkutatókkal az, hogy a zsűritagok mindent megígérnek a fiatal tehetségeknek, majd az adás végén kidobják őket a szemétbe. Visszataszítónak tartja azt is, hogy ezekben az adásokban a tizenéves gyerekekből amorózót vagy, ami még rosszabb, “gusztustalan, nyáladzó playboyokat" gyártanak. Megjegyzi, hogy őt már biztosan nem kérnék fel újra ilyen szerepre egyik műsorban sem, mert az emberek már másra vágynak, és ő sem tudna semmilyen pluszt hozni, viszont ha ez mégis megtörténne, akkor a kritikusnak lenne néhány feltétele: a 12 döntős közül 3-at önállóan választana ki, illetve minden műsorban más identitásban jelenne meg. Elmeséli, hogy már több ilyen karaktert kidolgozott, melyek mindegyike groteszk tükre lenne a média szereplőinek: a Sötétpuzsér meglehetősen kritikus, viszont igazságos, a Producerpuzsér mindenkivel elhiteti, hogy ünnepelt sztár lesz, a Vérpuzsér viszont “egy igazi geci".


A Vérpuzsér részletes ábrázolása után a hazai bulvárra terelődik a szó. A kritikus szerint ez a szféra maga az alvilág, ahol “celebek teljesítmény nélküli parádézása folyik". A celebek megjelenésével kulturális alászállásnak vagyunk tanúi: kezdetben voltak az elérhetetlen olümposzi istenek, akiket a monoteizmus eltemetett és helyükre az emberközeli szentek kerültek, majd jöttek a felvilágosodás által létrehozott sztárok, akik különlegesek voltak, és akikre még mindig felnézhettünk, de most, a neoprimitivizmus korában a celebek kerültek a parnasszusra, akik látszólag felettünk állnak, de mégis undorodva tekintünk rájuk. Puzsér szerint azért ők állnak most az emelvényen, mert a média azt hirdeti, hogy a nyilvánosság elegendő ahhoz, hogy a senkiből valakivé válj, vagyis “ha látszol, akkor játszol, ha nem látszol, akkor nem játszol." Ezután kifejti a nyugati bulvármédia és a hazai pletykalapok közötti hatalmas különbséget is: úgy látja, hogy amíg a külföldi magazinok a hiteles sztárokat, a teljesítménnyel bíró ikonokat kívánják ledönteni, addig itthon a senkiket sztárolják, “ a szarból építenek várakat".

Úgy látja, hogy a média átalakulásával a cenzúra is megváltozot. Magyarországon a Kádár-korban a három T szerint kategorizálták a sztárokat: többek között a Neoton Famíliát támogatták, sok zenészt megtűrtek, Nagy Ferót és még néhányukat pedig tiltottak. Ma azonban nics szükség a három T-re, mert itt van a média, ami azzal hiteget, hogy a valaha volt legnagyobb sajtószabadságot kínálja, pedig valójában nem tesz mást, “mindent elsüketítő megafonokon keresztül a banális ostobaságot hangoztatja, hogy elnyomjon minden érvényes tartalmat."

Puzsérról köztudott, hogy meglehetősen ellenséges viszonyt ápol Hajdú Péterrel, így természetes, hogy Trencsényi nem kerüli ki ezt a témát sem. Puzsér pedig itt sem finomkodik. Elmeséli, hogy a harc kettejük között már régóta tart, 2013-at az ellene folytatott háborúnak szenteli. Szerinte Hajdú Péter egy civilizációs defekt, egy médiapszichopata, egy celebekkel beszélgető celeb, aki “azért hív meg nála hülyébbeket a műsorába", hogy ne derüljön ki a saját hozzá nem értése. Szerinte a médiasztár legnagyobb bűne, hogy a trash televíziózást beemelte a mainstreambe.

Hajdú után maguk a bölcsészek kerülnek terítékre: Puzsér szerint a bölcsészkar a büfé- és ruhatárszakok gyűjtőhelye, ő is azért végzett ezen a karon (magyar-töri szakon), mert mindig is szeretett “kis alapokra nagy légvárakat építeni". Komolyra fordítva a szót kimondja, hogy a bölcsészek a civilizáció hagyatékának őrzői: “ránk van bízva a kultúra, a műveltség, ami, vallljuk be, igen nagy felelősség". A bölcsészek feladata, hogy egy 2000 éves hagyomány elé álljanak, és rákiáltsanak a betörni kívánó barbárságra, hogy “itt nem mész át, geci!". Ma ez a harc különösen fontos, hiszen “egyre gyorsabban áramlik fel a szenny a csatornából", alulról és belülről is támad a barbárság, így a bölcsészeknek egy belső, szellemi limest kell kiépíteniük, hogy megállítsák a romboló erőket.

A sok vélemény után most saját könyvéből, a Szélsőközépből olvas fel. A magyarok keresztje című írásában a Szent Korona ferde keresztjéről esik szó: mindannyian tudjuk, hogy annak a keresztnek egyenesnek kellene lennie, de nem merjük megkockáztatni, hogy helyreállítsuk. Puzsér szerint most az egész ország olyan, mint ez a kereszt: “el van baszva, de ezt senki nem meri bevallani." Úgy gondolja, hogy első lépésként fel kellene ismerni, hogy ez most így nem jó és utána rendbe kellene szedni egész Magyarországot. Ehhez pedig ki kell lépni a kollektív hipnózisból, új szellemre, erkölcsi fordulatra van szükség.

Szép zárszó lenne ez a gondolat, de az előadásba még belefér annyi, hogy Puzsér felsoroljon néhány nevet, akikért rajong és, akiket elismer. Elhangzik többek között Kóczián Péter, Kepes András, Laár András, Hobo, Cseh Tamás, Bereményi Géza neve, de kedvencei között említi meg a Colorstart, a RadioHeadet, a Depeche Mode-ot, az Akkezdet phiait, a 60-as évek magyar filmjeit is. Puzsér arca most egy kicsit átalakul: lelkes lesz és bizakodó, ami meglehetősen meglepő fordulat. De ki is mondja, hogy ő nem rossz zsaru, csupán őszintén megmondja, “ha valami szar".