Éppen egy csalódást keltő koncert után voltam, és zsúfolt heten estem túl, amikor az utolsó percben végre elhelyezkedtem a Müpa Bartók Hangversenytermében az ülésemen. Ahogy a szomszédaimat és a környező díszes üléseket néztem, fel-felismertem közülük néhány közéleti személyiséget, és tudatosodott bennem, hogy reprezentációs koncerten járok.

Bevallom, még nem hallottam Joshua Bellt, azt viszont tudtam, hogy jelentős művész. S ahogy a műsorfüzetet néztem, rögtön kérdéssé vált bennem a kezdet: az Egmont-nyitánnyal indítani? Ez aztán a bátor tett!

Olyan zene, amit szinte minden – valamelyes klasszikus zenei kultúrával rendelkező – ember ismer. Egy olyan minta, amihez ösztönösen is hasonlítja az előadást, amihez képest elvárásai vannak. Az egyik lehetőség – ahogy azt ott gondoltam – az lenne, hogy viszonylag pontosan az "ideális" értelmezést adja vissza a művész, s a technikai kivitelezéssel bizonyítja rátermettségét.

A másik lehetőség – véltem – az lenne, ha önálló értelmezésben, értelmezés-variánsban adná elő, ám akkor azt kockáztatja, hogy a közönség nagy részében élő elvárás meghiúsul. Az első választás a hangszeres előadónak kedvez, a második a zenei zseninek - gondoltam.

Aztán ahogy Joshua Bell és az Academy of St Martin in the Fields elkezdett játszani, feladtam elvárásaimat, és átadtam magam a zenének. Talán szakmai ártalom, de nálam ez csak egyféleképpen történhet, mégpedig úgy, hogy meglehetősen pontosan teljesülnek a zenei elvárásaim, másrészt olyan mennyiségű eltéréssel illetve variációval, hogy nem unom meg valahol félúton a sablont.

Az Egmont-nyitány alatt nem csak arra lettem figyelmes, hogy a zene magával ragad, hogy egyszerre fantáziadús és mégis mélységesen ismerős, hanem arra a könnyedségre is, ahogy Joshua Bell és az Academy mindezt előadja.

Van egy technikai probléma, amikor a hegedűs egyben "karmester" is, ez pedig az, hogy miközben játszik, egyben "vezényelnie" is kell a zenekart a mozgásával. Nagyobb zenekar esetén, mondjuk 200 zenésszel ez szinte lehetetlen. De még ennél kisebb együttessel is rendkívüli figyelemkoncentrációt igényel az, hogy a zenész a virtuóz futamok közben még kommunikáljon is a mozgásával a többiek felé. Az előadott zenedarabok jelentős technikai tudást követeltek meg a hegedűstől, s a zenekar nagysága ahhoz a ponthoz közelített, ahol már nagyon nehéz mindenkivel egyszerre kapcsolatot tartani.

Az előadásban tökéletes volt az összhang, de - úgy vélem - nemcsak Joshua kommunikációja miatt, hanem annak köszönhetően is, hogy mindenki pontosan tudta a dolgát, mindenki érezte a saját helyét az egészben és együttműködött. Szimbiózisban éltek.

A szünet utáni program sem tűnt ismeretlennek: Beethoven Sors-szimfóniája szintén minden kulturált ember fejében él, szóval mindenki rendkívül pontos elvárásokkal rendelkezik a kivitelezésére vonatkozóan.

Most inkább a zenészek közötti összhangra figyeltem, mert az már nem volt újdonság számomra, hogy miközben pontosan kielégül minden vágyam a (zenei) folytatásra vonatkozóan, még azt is érzem, hogy ez az előadás valami más, valami egyedi.

Próbálom elmondani, hogyan értem ezt. A legtöbb (jó) zenekar rendkívül pontosan játszik: van egy koncepciója, és ehhez nagyon rigorózusan tartja magát (az, hogy mondjuk a szinkópák meghosszabbodnak, illetve bizonyos szólamok hangsúlyosabbá válnak, a koncepció része). Az Academy of St Martin in the Fields nem így játszott.

Maga a koncepció alakult a szemünk láttára, fülünkkel követhettük kialakulását és metamorfózisát, de úgy, hogy a mű mint alap önazonos maradt. Az Academy nem pontosan játszott, hanem minden hang a helyére került. Arra a helyre, amit a pillanat, a csillagok konstellációja, mármint Joshua és a zenészek szimbiózisa diktált.

Meglepődtem azon, hogy mennyire fiatal Bell. Ám a legmegdöbbentőbb felismerés mégis csak az volt, hogy a legnehezebb feladatait is milyen könnyedséggel, lazán oldja meg.

A közönség lelkesen ünnepelt, alig akart véget érni a tapsvihar. Miközben hálát adtam a sorsnak – és a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak -, hogy jelen lehettem ezen a csodás előadáson.

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Joshua Bell és az Academy of St Martin in the Fields
2013. április 4. 19:30 - 22:00 
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A műsoron:

Beethoven: Egmont-nyitány, op. 84
Brahms: D-dúr hegedűverseny, op. 77

Beethoven: V. szimfónia, c-moll ("Sors"), op. 67



"Lehet, hogy sztár, de hogy nagy művész, az is biztos" - írta egy kritikusa Joshua Bellről. A hegedűzseni fáradhatatlanul koncertezik, és nem csak a jól bevált klasszikusokat tűzi műsorára: több kortárs szerző világpremierje fűződik nevéhez.

Legendás mesterhangszeren játszik, Stradivarija egykor Hubermané volt. A koncertmesterség, a vezénylés és a zeneszerzés felé is nyitott művészt 2011-ben nevezték ki az Academy of St Martin in the Fields zeneigazgatójává, ebben a minőségében először lép fel Budapesten.
 
Ludwig van Beethoven: Egmont-nyitány, op. 84

1809-ben Beethoven (1770-1827) felkérést kapott a Theater an der Wien igazgatójától, hogy komponáljon kísérőzenét Goethe Egmontjához. A zeneszerző – akit mindig is vonzott a színház és a színpadi muzsika világa – örömmel tett eleget a kérésnek, és el is készítette a kilenc számból álló kísérőzenét, amelyet utólag egy zenekari nyitánnyal is kiegészített.

A teljes Egmont-zenét ma már csak kivételes alkalmakkor játsszák, a nyitány ezzel szemben töretlenül őrzi népszerűségét. Az Egmont-nyitány azoknak a szimfonikus Beethoven-műveknek a sorát folytatja, melyeknek középpontjában a hős alakja, a hősi gondolat áll.

A nyitány lassú bevezetése a végzet, a gyász hangján indítja a művet. Két, egymással kontrasztáló zenei gondolatból épül fel a bevezetés: a vonósok marcato akkordjaiból és a fafúvók imitációs vonalaiból. Az utóbbiból születik meg a nyitány gyors főrészét előkészítő Desz-dúr zene és az a jellegzetes, egy kisszekund-fellépést követően a mélybe zuhanó motívum, amely a mű főtémájának is alapul szolgál. Ez először a csellókon szólal meg, majd – hosszú fokozást követően – a teljes zenekaron is fölhangzik.

Az Allegro szakasz – mint Beethoven több nyitánya esetében – ezúttal is szonátaforma. A második témát és a kidolgozási részt a lassú bevezetés anyagaiból, a markánsan ritmizált forte vonósakkordokból és a rájuk felelő fúvós pianókból alakította ki a zeneszerző.

A művet lezáró coda utal közvetlenül a színpadon zajló drámai cselekményre, itt ugyanis Beethoven a teljes Egmont-zene befejező számát, az F-dúr "Győzelmi szimfóniát" idézi.

Johannes Brahms: D-dúr hegedűverseny, op. 77

Brahms egyetlen hegedűversenyét Joachim József, a 19. század egyik legnagyobb hegedűművésze számára komponálta. A Hegedűverseny 1878 nyarán-kora őszén, a Wörthi-tó melletti Pörschachban keletkezett, ősbemutatójára újév napján került sor Lipcsében 1879-ben, a szerző vezényletével, Joachim szólójával.

A kompozíció végső formájának, mindenekelőtt természetesen a hegedűszólamnak a kialakításában nagy szerepe volt Joachimnak, akinek a segítségét Brahms maximálisan igénybe vette – így a szólórészek technikai nehézsége alapján fogalmat alkothatunk a hegedűművész rendkívüli képességeiről is.

Ludwig van Beethoven: V. szimfónia, c-mol ("Sors"), op. 67

Beethoven legismertebb és legtöbbet idézett szimfóniája az V. szimfónia. Első tételének mottószerű főtémája a zeneszerző névjegyévé vált. Schindler Beethovenre hivatkozva így jellemezte: "Így zörget a sors az ajtón."

Az ifjú Mendelssohn – bár Goethe vonakodott meghallgatni – eljátszotta a szimfónia első tételét zongorán, majd a költőfejedelem állítólag a következőket mondta: "Ez nem kelt semmiféle érzelmet, csak csodálkozást; grandiózus valami. Ez valami egész nagy, egész vad dolog volt, az ember attól fél, hogy összedől a ház. Hátha még egsz zenekar játszaná!"

A kompozíció ősbemutatója 1808. december 22-én volt a Theater an der Wien színháztermében. A fűtetlen teremben csak Beethoven elszánt hívei tartottak ki a koncert végéig, az V. szimfónia a program kilencedik darabjaként hangzott el. Így nem csoda, ha a szimfónia bécsi fogadtatása nem tükrözte a mű későbbi elementáris sikerét.

Joshua Bell

Hegedűjátékának legfőbb ismérve a lélegzetelállító virtuozitás, illetve a ritka szép hang. A hegedű poétájaként is emlegetett művsz igazi szupersztár számos díj birtokosa, az Academy of St Martin in the Fields zeneigazgatója, szólista, kamarazenész, együttesvezető és zeneszerző.

Tizennyolc évesen jelent meg első lemeze, azóta a világ egyik legnagyobb lemezkiadójának kizárólagos művésze, 36 CD-s diszkográfiával büszkélkedhet, melyek szintén rangos díjakat nyertek, a klasszikus mellett a jazzben és a crossovernek nevezett műfajban is. Bell nevéhez több kortárs mű bemutatása is kötődik.

Joshua Bell Bloomingtonban nőtt fel egy farmon, s csak 12 évesen döntött a hegedű és a zenei pálya mellett (előtte sikeresen atletizált és teniszezett is), nem kevéssé Josef Gingoldnak, a nagy hegedűművésznek és zenepedagódusnak köszönhetően. 1989-ben az Indiana Egyetemen szrzett hegedűművész-diplomát.

Bell egy 1713-as Stradivarin játszik, 18. század végi francia vonóval.

Academy of St Martin in the Fields

A finoman csiszolt hangzásáról híres Academy of St Martin in the Fields 1958-ban alakult meg kis kamarazenekarként. Nevében együtt szerepel a hangversenyek 18. században használt elnevezése, az akadémia, valamint a londoni Trafalgar tér keleti oldalán álló híres templom, amelyben a zenekar otthonra lelt, és amelyben első hangversenyét adta 1959. november 13-án.

Az együttest akkor még hegedűvel a kezében irányította Neville Marriner, néhány év alatt a világ élvonalába emelve a zenekart, amely a hatvanas évek végétől szimfonikus zenekarrá egészül ki, ha azt az előadandó mű úgy kívánja.

Több mint félezer lemezükkel kamarazenekarként a világ legnagyobb diszkográfiáját tudhatják magukénak. A 18. századi előadói gyakorlatot is felelevenítve aa zenekar sokszor dirigens nélkül lép színpadra, számos alkalommal pedig meghívott szólista irányítja, így például első állandó vendégkarmestere, Murray Perahia, a zeneigazgató, Joshua Bell, illetve Julia Fischer, Julian Rachin, Janine Jansen vagy Anthony Marwood.