A címében is azonos (Haikuk) eladás valóban nem tesz mást, mint szcenírozza ezeket a rövid, mindig valami mélyebb összefüggést felmutató verseket. Bár Jeles nem tekinti elsősorban lírainak a haikukat, ha ezzel egyet is értünk, akkor is közük van a líraisághoz annyiban, hogy a líra és a haiku is tömörít, apróra gyúr, érzékletessé tesz valamit a világmindenségből, és életre hívja minden gondolatunkat, érzékeink legjavát, hogy felmutassa a parányivá gyúrt "igazságot", a mindent meghatározó pillanatot.

Jeles képei úgy váltakoznak előttünk, mint egy film jelenetei, ezek között azonban nincsenek összefüggések. A haikuk általánossága, drámaisága, bujasága – s ami a legfontosabb – pillanatnyisága mögé történeteket állít fel, melyek végén a versek kontrasztként, magyarázatként, de minden esetben arcul csapó truvájként hatnak, mintegy összefoglalva a színpadi akciókat és dikciókat. Végtelenül érzékenyek Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályának színészei: minden rezdülésük, a mimikájuk, minden mozdulatuk a lehető legérzékletesebb kell, hogy legyen, különben a szinte szelencébe zárt párhuzamos valóságok, világok, érzések és mondandók nem tudnának kiszabadulni.

A képkockák előttünk alakulnak: a színészek egyben berendezők is, pillanatok alatt állnak át egyik jelenetről a másikra, állítanak fel a minimalizmus mentén új díszleteket. A fényeket, vetítéseket, árnyjátékok lehetőségeit, a stop motion technikát idéző mozdulatokat, a lassításokat, a sötét-világos ellentéteket végig következetesen és bravúrosan használó darabon mindezek miatt erősen érezhető a filmes hatás. Mintha tényleg valahol a színház és film határán mozognánk, tökéletesen vegyítve az eszközöket. A jelenetek mindig meglepetést okoznak, már az első pillanatban tudjuk – kis idő után erre szinte módszeresen áll át az agyunk, egyfajta befogadói pozíciót meghatározva – valamilyen "csattanó", meglepetés előtt vagyunk, amely szépen lassan (képletesen értve, valójában nagyon is gyorsan) bontakozik ki előttünk.

Gyönyörűek az első jelenet első képei: egy idős, feketébe öltözött házaspár áll előttünk. Lassan jutnak el a vacsoraasztalig, miközben a háttérben a toszkán tájra, Medici-portrékra emlékeztető képeket látunk. Sőt talán azok is, ám az előadás egésze alatt annyi kép, annyi hatás éri a jelenetek sokasága és különbözősége miatt a befogadót, hogy néha nehéz egy-egy dolgot visszaidézni. Később azonban egy ellehetetlenült, elöregedett, már-már (ön)gyilkosságra készülő házasság jelenik meg. Mindvégig csak egy gyertya ég a vacsoraasztal közepén, hangos komolyzene szól, ami az egész miliő bús, bágyadt romantikusságát, elvágyódását, romhangulatát emeli ki.

Meghatározó élmény marad a stop motionre emlékeztető rövid portré, amely egy egykor híres és sikeres, majd hajléktalansorba süllyedt bokszolót mutat be. Másodpercek leforgása alatt jutunk el az éljenzett Rockytól (természetesen az ehhez illő zenével) az atlétás, szatyros hajléktalanig, miközben minden mozdulat a helyén van, és minden pillanat számít. A zenei aláfestés itt több annál, több önmagánál: minden ritmus egy mozdulat, a kettő egyben él, együtt létezik anélkül, hogy egyetlen hiba, egy kis csúszás is tönkretenné a kompozíciót.
 

A precizitás ugyanilyen magas foka nyilvánul meg a japán teaszertartást és a japán női öltözködést megidéző jelenetben is. A kettő párhuzamosan folyik, ám az egyre erősebb feszültséget keltő nyugalom itt valóban valami rossz és borzongató felé tart. A vászonnal kettévágott jelenetben a fal előtt a férfi teázik, mögötte a nő öltözködik, minden ruhasuhanásnak, minden darabnak, minden mozdulatnak előre meghatározott, pontos és funkcionális szerepe van: ebben a világban semmi nincs a véletlenre bízva. A lenyűgöző és szemet gyönyörködtető öltözködési szertartás alatt azonban a férfi megfullad, melyet a nő komótos mozdulatokkal, a teatálca elvitelével konstatál. Nem véletlenül, hiszen határozott lépéseiből a tettes vagy a cinkos magabiztossága árad, a férfi halála ugyanis nem érte meglepetésként. Mintha öltözködése a férfi haláltusájának idejére lett volna felépítve.

A bujaság, az erotika jelenik meg egy falusi, munkás, a mindennapokban a szexualitást igazán élvező házaspár dialógusában, melyben már akkor egymáséi lesznek, amikor még egymás közelében sincsenek. Jeles és színészei felbontják a kronológia és kauzalitás rendjét: figurái töredékekből válnak egységgé és egésszé, jelenetei már akkor érzékletesek, amikor még csak sejtjük, mi lesz a következő lépés. Az érzékletesség a színészi megszólalásban és halandzsában is jelen van: egy-egy nép nyelvét halandzsaszövegekkel tökéletesen jelenítik meg, ami, tudjuk, igazán nehéz és embert próbáló feladat.

A madarak hangjáról, dalairól szóló haiku Jelest a teniszezőnők, az ütés pillanatában kiadott kiáltásaira, nyögéseire emlékezteti: itt is ez elevenedik meg, de ezúttal mozdulatok nélkül. A hang dominál mindenek felett, a nyögdécselések mögött azonban egy komplett történet, egy igazi mérkőzés bomlik ki.

Sokáig lehetne még folytatni a sort, több képet, több színt megidézve az előadás egészéből. Vétek volna azt mondani, hogy módszeresség rejtőzne a jelenetek megalkotása mögött. Nem is teszem, ám nyilvánvalóak azok az eszközök és technikák, melyek a sikerhez hozzájárulnak. A precizitás, a pontosság, a kizökkenés lehetetlensége, a minden idegsejttel való koncentrálás és odafigyelés, a gesztusok, akciók és dikciók eltúlzása, lassítása, kiemelése az, amitől működőképessé válik, amit első hallásra lehetetlennek hiszünk. Jeles rendezésében a negyedéves osztály valami egészen egyedülállót és bravúrosat alkot: úgy szceníroznak közösen haikukat, hogy az minden ízében igazán érzékletessé, ötletgazdaggá és meglepővé válik. Minden koppanásnak, minden csendnek, minden arcrándulásnak szerepe van, sőt az övék a legfontosabb.

Haikuk

A IV. éves színművész osztály vizsgaelőadása

Szereplők:
Bán Bálint
Bárnai Péter
Fehér László
Kerkay Rita
Kádár Lilla
Király Dániel
Kurta Niké
Ostorházi Bernadett
Viktor Balázs

Rendezőasszisztens: Zsirai Viktória

Rendező: Jeles András

Osztályvezető tanár: Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor

Bemutató: 2013. április 20.
Ódry Színpad (Padlás)

A képek forrás: http://www.filmacademy.hu