A Junip most valamiféle kedves pszichedéliával lágyítja a világot, a hajó közönsége pedig még – mintegy előzenekarként – a Rájátszás koncerttel is megünnepelhette az A38 születésnapját.

Ezt a tényt azonban a szervezőknek még maguk előtt is sikerült majdnem teljesen titokban tartaniuk: programot ugyan rutinból még szerveztek, de a közönségnek elfelejtettek szólni. Ezért, és – bár előre szóltak - a pontos kezdés miatt csak lézengtek a fedélzeten, amikor megszólalt Beck Zoli lárvaszerű testéből a Nátriumbenzonát.
 

Persze nem ez volt az az est fő attrakciója, de azért ami jár, az jár: az utóbbi idők legizgalmasabb és legkreatívabb hazai zenei-költészeti kezdeményezése a Rájátszás, amiben híres kortárs magyar költők/írók írtak új szöveget már komoly karriert befutott hazai dalokhoz, illetve fordítva: ugyanezen zenészek írtak dallamot kortárs versek köré.

A Rájátszáshoz, 2011-es indulása óta egyre több költő és zenész csatlakozott, hogy egymás "hangszereit" megragadva bizonyíthassák: a két szakma között nincs is nagy különbség. A dolog pedig működik, pár hete már könyvben is megjelentek a versek, a hozzá adott cd-n a belőlük készült dalok.

És bár Grecsó Krisztián (középen) egy 14 évesen írt "dalával" megpróbálta érzékeltetni vers és dalszöveg, költő és zenész közötti különbségeket, én továbbra sem feltétlenül értem: mert úgy tűnt, az író gond nélkül zenél, a zenész gond nélkül ír, az egyetlen probláma a piac szűkössége.

Ha ugyanis ezeket az embereket mondjuk Beck-nek (nem a Zoli) és Jonathan Franzen-nek hívnák, hát, bizonyára nehezen lehetne csak felférni a hajóra.

No mindegy, így legalább családias volt a hangulat. Remélem, az utolsó pillanatban meghívott, csak sporadisztikusan és a macsó vonalat erősítve ráérő művészek (Beck (a Zoli), Grecsó, Kollár-Klemencz László, Szűcs Krisztián) is erre gondoltak, miközben – nem mellesleg nagyon jól - játszottak.

Én mégis szívesen vettem volna, ha - ahogy arra már volt példa - Erdős Virág is ott lett volna, amikor Kollár elénekelte az utóbbi idők egyik legnagyobb alternatív slágerét, az Ezt is elviszem magammalt.



Aztán újra meglibbent az A38 hajóra egyébként egyáltalán nem jellemző dilettantizmus: a színpad átszerelése alatt szépen megtelt a nézőtér svédekkel, s Bende Zsuzsanna, vezető programszervező okkal érezhette, hogy ez lesz a legmegfelelőbb pillanat jubileumi, kissé áltisisre sikerült beszédének megtartására. Ezt pedig még tetézte is azzal, hogy nem átallotta csendesebb odafigyelésre bírni - méghozzá magyarul - a magyarul csak döcögve értő svédeket.

Pedig bizonyára heterogénebb lett volna a közönség, ha korábban eszmél a nép: a Junip frontembere ugyanis az a José González, akinek a hangját az egész világ megismerhette egy 2005-ös Sony reklámban, miközben apró, színes labdák pattogták végig San Fransisco utcáit.



González most - szólókarrierjével részben párhuzamosan működő - indie együttesével érkezett turnéjának első állomására. A nevében argentín, külsejében közel-keleti benyomást keltő, angolul éneklő, Svédországban született, szomorú szemű, piros vászoncipős énekest négy szintis/sampleres (közülük egy néha basszuson, egy pedig különböző csörgő hangszereken) és egy dobos kísérte, akik közül csak az egyik billetyűs (bizonyos Tobias Winterkorn) tagja valóban az együttesnek.



Az egy szál gitárra épülő szólókarriernél jóval intstrumentálisabb Junip az albumverzióknál meglepően pszichedelikusabban szóló koncertet adott, ahol az eddig megjelent két lemezről (Fields, 2010 és Junip, 2013) megszólaló számok mindegyike alapvetően a hasonlóság dinamikájára épült.

Egy akusztikus gitár-futam után bekapcsolódott a dob és a frontember hangja, mely utóbbi olyan lágyan szólt, hogy a mássalhangzókat szinte nem is lehetett hallani. Ezt a hármast egészítette ki a sorra belépő elektronikus egység, mely szépen lassan átvette a szám feletti uralmat.



A dob végig tartotta magát, s González visszavonult: még pengette az akkordokat, de a hangját, ha még énekelt, már csak sejthettük. Aztán szép lassan kiszálltak a billentyűk, újra kikristályosodott az ének-gitár-dob kombó, hogy aztán egy kiszámítható fade-out után megtapsolhassuk őket.

A kék-piros fénybe, és a fotózást megnehezítő füstbe burkolózó együttes nettó, körítés nélküli koncertet adott, és ezzel nem is feltétlenül lenne baj. Kit érdekelnek a hosszas, számok közötti felvezetések, a magyarul való jópofizások, az együttes bemutatása, vagy a ráadás, netán valamiféle interakció, mondjuk egy mosoly?!

Ez a színpadról folyton lemenés, majd visszatérés színjáták csupán, azoknak kell, akik ezzel akarják másfél órásra duzzasztani a koncertet. A Junip megoldotta bő 70 percben a dolgot: negyed 10-kor, két koncerten túl már az étterem teraszáról néztük a Dunát.