És átpörgetve azt a közel háromszáz oldalt, böngészve a tartalomjegyzékben, egyre inkább bizonyossá válik a kezdeti bizalmatlan gyanakvás, hogy nem lesz itt már semmi új, hogy ez a közel háromszáz oldal csak a fogyasztói piac igényeinek kielégítéséről szól, mert ugyebár Megy a világ előre, tartani kell a lépést, nem lesz itt már semmi új, hisz a címek innen-onnan ismerősek, valamelyiket felolvasáson hallottuk, valamelyiket más kötetben olvastuk, igen, persze, Megy a világ, mondja Ő, de a habzsoló olvasót az érdekli, az Ő írásai mozdultak-e közben valamerre.

Aztán a habzsoló olvasó mély levegőt vesz, mert rutinból tudja már, hogy az Ő végtelenbe nyúló és végtelenről szóló mondataihoz bizony mély levegőt kell venni, mert hiába alig egy oldal némelyik szöveg, hiába szól A sebességről, hiába Bolyongás állva szinte mindegyik, mégis a hosszútávfutó kitartása kell hozzájuk, tehát mély levegőt vesz, és ezzel egyidőben igyekszik félretenni minden bizalmatlan gyanakvását, s az első oldaltól olvasni kezd.

Olvasni kezd, amíg rá nem jön, hogy ezúttal sokkal inkább hallgatni kell, hisz ahogy a fejezetcímek is jelölik Ő Beszél és Elbeszél végül Elköszön, a figyelemnek tehát más minőségét kívánja a habzsoló olvasótól, ennek az írónak hallgatóságra van szüksége, noha évtizedek óta állandó, ugyanakkor egyre tisztábbá váló nyelve látszólag csak bravúros stílmutatvány, Ő a szó eredeti értelmében még akkor is mondani akar valamit, ha a Felejteni akarásról ír.

Pontosabban szólva Beszél tehát, elméletibb témákról meditatív hangnemben, természeti tájak és városi képek (Bolyongás állva, A sebességről, Milyen szép, Nem a hérakleitoszi úton), ősi keleti tanítások (Száz ember összesen) és tegnapi katasztrófák (Megy a világ előre), valamint nagy német filozófusok (Legkésőbb Torinóban) és saját élete (A Théseus-általános) történeteinek leírását hívva segítségül a világ mai állásáról alkotott, meglehetősen reménytelen és sötét gondolatainak megértetéséhez.



S ha nem volna egy üres oldal, meg az a jelzésszerű két betű a könyvben, akkor a habzsoló olvasó talán észre sem venné, hogy Ő immár nem Beszél, hanem Elbeszél, hisz annyira ugyanazon a hangon szól hozzánk, és annyira hasonló dolgokról szólnak a szövegek is, ahogy a főhősök idegenben utazva (Nine Dragon Crossing, Bankárok, Csepp víz) akárcsak egyetlen pillanatra eltérnek a megszokott napirendtől (Egyszer a 381-esen, Lefelé egy erdei úton), s ez már elég is hozzá, hogy a számukra ismeretlen világ legmélyére merüljenek, ahol egy-egy parányi részletre rácsodálkozva, legyen az akár egy hipermodern felüljáró Shanghaiban, egy útmenti forrás Estermoz és Redondó között, egy romos templom csempéjének kékje, egy elgázolt kutya kihűlt teteme, egyetlen Csepp víz, vagy egy vándorfilozófus mániákus monológja (Az a Gagarin, Csepp víz, Akadályelmélet), amivel Ő voltaképpen saját mániákus monológjainak paródiáját adja, hogy végül mintegy húsz oldalnyi fehér lapon át hallgasson (Az isztambuli hattyú), tehát ezen elbeszélések hősei a máskor észrevétlent észrevéve a felfogható végesen keresztül mégiscsak felfognak valamit a felfoghatatlan végtelenből.

És miután egyetlen szövegben röviden Elköszön, s végső rezignáltsággal kijelenti, hogy Nem kell innen semmi, a habzsoló olvasó arra gondol, hogy Ő most már tényleg mindent elmondott, ami saját nyelvén elmondható, mégis volt és talán még lesz is értelme hallgatni Őt, mert nála nem az a fontos, hogy újat mond-e, hanem éppen az, hogy bár kortársaira nem jellemző módon figyel az újra, és régi nyelven Beszél metrókról, postákról, bankokról, tévéről, iPhone-ról, laptopról, mindig az ősit mondja, a habzsoló olvasó pedig sosem tudhatja, hogy Őhozzá és hőseihez hasonlóan éppen melyik végtelenbe nyúló mondaton keresztül fog megérteni valamit a végtelenről.