Meret Oppenheim a svájci származású művésznő retrospektív kiállítása a Bank Austria Kunstforumban nemcsak a nőiség és a nemiség problémáit és kérdéseit járja körül, hanem a szürrealizmus sajátos, érzékeny sokszor költői oldalát is feltárja előttünk. Oppenheim, aki maga a művészetével soha nem akart feminista módjára küzdeni a nők jogaiért, akarva-akaratlan mégis megtette ezt. Saját kérdéseit, kétségeit feloldotta művészetében, így szabadította fel magát a társadalom elvárásai alól, aminek hatása az egyenjogúsági mozgalom apró, finom részleteiben később már elvitathatatlanul jelentkezett.
Hans Arp és Giacometti barátságát már fiatal korában élvezte, Man Ray munkásságában pedig múzsaként és modellként köszön vissza alakja. Sokrétű alkotói tevékenysége – azon kívül, hogy a képzőművészet minden formájában alkotott – még a divatot és a költészetet is érintette. Azt vallotta, hogy a lélek androgün, így a művészet se nem férfi, se nem női kiváltság. A természet és a nőiség kapcsolata leginkább a mindennapi használati tárgyak átalakításában és az ékszerei nyomán fedezhető fel.
Kerstin von Gabain érzékenyen és humorosan nyúlt a Museum für Angewandte Kunst-ban kiállított bútordarabokhoz. A kiállítás-sorozat négy Bécsben élő fiatal művésznek ad lehetőséget arra, hogy új nézőpontból közelítsen a múzeum gyűjteményéhez. Gabain a tárgyakon végrehajtott vagy már meglévő csonkítások ellenére is gyengéden kezeli a "pácienseit". Gondoskodása és figyelme élővé varázsolja a tömör fabútorokat. Amputált széklábak, megcsonkított szekrények várnak a gyógyulásukra. Mintha egy kórterem steril szobájába csöppennénk, ahol a néma betegek rezignáltan várják sorsuk jobbra fordulását. A székek lábadozó betegek módjára mélabúsan fordulnak a fal felé vagy csupán némán merednek az őket látogatókra.
Egy újabb példát találunk különös kapcsolatokra Hellen van Meede holland fotóművész munkáiban, akinek a képeit korábban Chicagóban, Amszterdamban és Németországban is jeles intézmények mutatták már be. A Galerie Ostlicht kiállításának fotóin most kizárólag nők, lányok, kislányok és kutyák alakjaival találkozhatunk. Az állatokat azonban ugyanaz az aura lengi körül, mint az embereket, identitásuk, egyediségük felerősödik. Mindenki el van mélyedve a saját világában, ahova csak kevés fényt engednek be. A lányok elvesztek az ártatlan gyermekkor és a kegyetlen felnőtt lét között. Szinte kővé dermedve várják, hogy valaki vagy valami kimozdítsa őket, és valóban életre tudjanak kelni.
Csakúgy, mint az osztrák Ulrich Seidl – a Kánikula című film rendezőjének – egy trilógiájában feldolgozott szereplők. Itt három – egy családból származó – nő története tárul elénk. A Paradise: Love a kenyai szexturizmusba vezet el; a Pardise: Hope egy fogyitábor falai közé; a Paradise: Faith pedig a katolicizmust propagálja nem kis mértékben. A filmek nem túlzóak, inkább csak őszinték. Az pedig, hogy egy ember személyes valósága egy másiknak mennyire tabudöntögető lehet, már egy másik kérdés. Magyarországon eddig csak az "első" részt, a 2012-ben Arany Pálma-díjjal kitüntetett munkát mutatták be, a Szerelmet a feketepiacról-t (Paradise: Love), kihagyhatatlan kibővítéssel. A három filmet eredetileg Seidl egyben, egymás után akarta vetíteni, de a cannes-i zsűri a további két részt már nem válogatta be a versenyprogramba. A kiállításon a filmekből kivágott és a forgatáson készült fotókat láthatjuk, de külön eseményeket szerveznek a munkák vetítésére is.