Jakatics-Szabó Veronika és Mayer Éva közös kiállításán két lehetséges irány is kibontakozni látszik. Az egyik játékra hív, még ha nem is szó szerint, de gondolatban mindenképp. Két férfi és két nő funkciójukat vesztett dobókockákra festve, széttárt karral várják, hogy bármi, ami nem ők maguk, eldöntse, éppen melyik utat válasszák. A női alakok egyike egyben a festő önarcképe, az egyik férfi pedig valóban életének társa, illetve az ő mása. Magatehetetlenné téve, a szerencse, a sors vagy bármi kezébe adva, amit a létezők fölött állónak nevezhetünk.
További réteget adnak a művek értelmezéséhez az egyes testrészek fölött szereplő számok. A négyes például a ráció fogalmával társítható, ezért a kockák oldalán rendre az ábrázolt alakok feje kerül a négy szürke kör alá. Az egyes és a hatos jelen esetben szélsőértékeket képviselnek, így kerülnek az iránymutatásra alkalmas bal és jobb kéz fölé.

Mayer Éva művei ezen a ponton kapcsolódnak Jakatics-Szabó Vera Univerzális sorsjátékához. Míg Jakatics-Szabó sorsuknak alárendelve jeleníti meg figuráit, mégis kezükbe adja egy utolsó, a legjobb vagy a legrosszabb választásának lehetőségét, addig a Mayer Éva-képek szereplőinek sorsa teljes mértékben saját irányításuk alatt áll. A szereplőket szintén a művész és életének fontos szereplői adják, egyfajta individuális mitológiát épít tehát sorozataival.

Az útvonaltervben most két utóbbi – a Transcom 2 és a Transcomnet címet viselő – sorozatának néhány darabja szerepel. Transzkommunikáció, azaz nem az e világgal való kapcsolat adja a grafika lehetőségeivel kíséretező művész munkáinak gondolati alapját. A gyász és a gyászmunka, majd az elvesztett személy hiányának feldolgozása és az újrakezdés lehetősége szűrődik át az alumíniumlemezre nyomott grafikákon. Mayer kézben tartja sorsát, tudatosan munkálja ki és kommunikálja képként a szeretett személy elvesztésének egyes stációit. Nem csak a grafika műfaji és technikai lehetőségeinek határait feszegeti, a halál és az élőkben maradó gyász társadalmi tabuját is közszemlére teszi. Mégsem érezzük nyomasztónak a téma jelenlétét, amennyiben ez Mayer művein őszinte természetességgel és a feldolgozás szükségességével párosul. Nem mellesleg pedig van lehetséges kiút és lezárás, amit szintén képpé formál utolsó sorozatában.
Az attitűd, az alkotói út kiválasztásának különbözősége mellett mindkét művész önmaga és közvetlen kapcsolati hálójának ábrázolásán keresztül keresi az utat az általánoshoz, ahhoz a képi nyelvhez, melyet mindannyian értünk.

Saját történeteket – s ahogy már említettük –, individuális mitológiákat látunk kibontakozni, melyek személyes jellegük ellenére bármely befogadó érdeklődésére számot tarthatnak. A művészettörténetben nem új az ilyen jellegű alkotói hozzáállás, az individuális mitológia látszólagos oximoronját Harald Szeemann, a 20. század egyik legelismertebb kurátora vezette be a ’70-es években, mintegy javaslatot téve arra, hogy a műalkotásokhoz ne feltétlenül stílusirányzatok, vagy a felhasznált média, inkább alkotói attitűdök alapján közelítsünk. A talán sokak számára ismert Christian Boltanski, vagy a magyar alkotók közül például El Kazovszkij is saját életútjukat, ezzel együtt önmagukat komponálják műveikbe, csak rájuk jellemző nyelvet kialakítva ezzel. Jakatics-Szabó Veronika és Mayer Éva ennek az útnak a folytatói, műveikkel, melyek személyükkel és személyiségükkel szorosan összekapcsolódnak, irányokat mutatnak, vagy legalábbis lehetséges útvonalakra tesznek javaslatot.

Jakatics-Szabó Veronika és Mayer Éva Itiner című kiállítása a budapesti Molnár Ani Galériában tekintető meg 2013. május 31-ig.