Épp nemrég írtam arról, hogy számomra mi ad értelmet a régizene hallgatásának, s az idei Tavaszi Fesztivál szervezői voltak oly kedvesek hozzánk, hogy újabb nagy fenegyereket hívtak a koncertre. Mondanám éppen, hogy összehasonlítás végett, de azt nem, azt mégsem: én semmi alapot nem láttam az összevetésre.

Valószínűleg sokat fogok csuklani az elkövetkező időszakban, és az "ellenségeim" száma is számottevően nő, de mégis ki kell jelentenem, hogy kifejezetten elégedetlen voltam a koncerttel. Ízlések és pofonok különbözőek, elvárásainkban sem vagyunk ugyanolyanok: ezért igyekszem most elkülöníteni élményeimben azt, ami nekem nem tetszett, és azt a néhány dolgot, ami kifejezetten rossz volt.

És újra pontosítanom kell, mert a koncert nem volt rossz, sőt, akár nagyon jó koncert is lehetett volna, ha nem ő, a nagy ő adja a nevét mindehhez. Inkább azt mondom, hogy közepesen jó koncertet hallottunk – amiben én a közepesen szót húzom alá.

Kezdjük az elején, hogy a kedves olvasó is megértse, hogy mi volt a problémám! Feláll a zenekar, tapsvihar közepette megjelenik a nagy Minkowski a színpadon, gyorsan körbenéz, int, és máris kezdenek játszani a zenészek. Semmi cicoma, semmi bemelegedés, semmi ráhangolódás. És egészen a szünetig a Bach darabok így következtek egymás után: elkapkodott kezdés, gyors befejezés, épp csak egy kis szünet, s máris a következő - mint a futószalagon.

Valószínűleg amikor először járt komolyzenei koncerten az olvasó, neki is feltűnt az, hogy mennyi "szertartásosság" van egy ilyen előadásban. Persze nem a frakkról beszélek, az más tészta: inkább arról, hogy hosszas csend előz meg egy-egy darabot, mint ahogy a magasugró készül elrugaszkodni és méri, méricskéli az erre legmegfelelőbb időt, a karmester is általában megvárja amíg elhalkul a sustorgás-köhécselés, amíg mindenki (és nem csak a zenészek) ráhangolódnak az előadásra, amikor a koncentráció a legmagasabb hőfokon ég, és csak akkor indul a muzsika.

Ahogy talán az is megesett már a kedves olvasóval, hogy látta, hallotta milyen az, amikor valaki tudatlanul-figyelmetlenül nem várja meg a hangok (lelki) lecsengését, hanem picit előbb, egyedül kezd el tapsolni. Ezt neveztem az előbb rituálénak: az ilyen zenehallgatásnak bizony rituáléja van, és aki ezt nem tartja be, annak minden oka megvan, hogy kényelmetlenül érezze magát.

Ezúttal mégis én éreztem kényelmetlenül magam, bár figyeltem, tudtam a módit, és (be)vártam mindennek az idejét. Most a nagy Minkowski nem várt. Valószínűleg nem túl szimpatikus hasonlat egy komolyzenei előadásra, de én valóban azt éreztem, hogy futószalagon szállítják a zenét.

Egyébként nem sietett a zenekar, vagy csak egészen picit, a tempóval nem volt különösebb baj, és még csak pontatlanságnak sem nevezném, de valahogy – leginkább az énekeseken éreztem – senki sem várta meg a kiszabott időt, mely alatt a muzsika eléri és betölti a lelket, itt-ott szinte minden zenész lenyesett egy picit az időből.

Mindezt leginkább a Bach-művek előadásában éreztem, aztán a szünet megváltoztatott mindent. Legalábbis számomra, és azért siettem a futószalag-hasonlat bemutatásával, mert azt gondolom, hogy ez mérhető, illetlen és hiba. Ami a szünet után következett, az már inkább ízlés kérdése.

Most nem sietett Minkowski, és a zenészek is odatették magukat. A Mozart-misének koncepciója volt, ez a zene ki lett gondolva, s a zenészek azt adták elő. A koncepció nem tetszett – és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez az én személyes ízlésem.

Kellemes zene volt, a muzsikusok jól játszottak, és Minkowski is kitett magáért, de ami számomra a mise lényegét illeti, azaz a fenség, a lélek, a drámai erő – nos, én ezt nem hallottam ki belőle.

Valószínűleg csak én voltam csalódott, hiszen a közönség lelkesen ünnepelte az előadást. Én mégis azt éreztem, hogy ez nem a nagy Minkowski volt, legfeljebb a kicsi. Úgy éreztem, hogy valamit nem kaptam meg, ami nekem jár.

És csak utólag gondolkodtam el azon, hogy ez is egy régizene előadás volt. És így szimbolikus tettként értékelem azt, amit a szünet előtt hallottam: hogy a zenészek le- lenyesegettek az időből.

Kérem szépen, az egész előadás gyönyörű egyenletes-lebegésű temperálásban szólt. Minkowski elgondolkodott azon, hogy mit és hogyan is akartak kifejezni a zenében annak idején. Utánaásott a zenei elképzelésnek.

Aztán felkapták hangszereiket a zenészek, és előadták ma, mai hangszerekkel, mai hangolásban, mai öltözékben és az egyik legmodernebb koncerttermünkben a – talán valamivel kevésbé modern – közönségnek a zenét. Eltűnt az idő, a múlt és jelen kettőssége, a feszülő távolság jelen és múlt között. Lenyesték az időt.

A műsoron:

J. S. Bach: Der Himmel lacht! Die Erde jubiliert - kantáta, BWV 31
J. S. Bach: Christ lag in Todesbanden - kantáta, BWV 4

Mozart: c-moll mise, K. 427

Előadta: Les Musiciens du Louvre - Grenoble
Vezényelt: Marc Minkowski