Csordás Gábort leginkább az érdekelte, hogy mindhárom jelen lévő külföldi szerző egy-egy zárt közösség világát ábrázolja művében. A norvég Helene Uri az egyetemi életet, a tudomány világát jeleníti meg A legjobbjaink című regényében, a svájci Arno Camenisch Az utolsó cseppig című könyve egy alpesi falu életét idézi fel, míg a szerb Mileta Prodanović képzőművészek zárt közösségét ábrázolja a Kert Velencében című regényében.  

Prodanović elmondta, hogy természetesen elsősorban arról ír, amit ismer, a képzőművészek világa pedig az ő saját világa is egyben, itt érzi úgy magát, mint hal a vízben. Beszélt arról hogy regény záró jelentében, a velencei biennálé megnyitóján rengeteg képzőművész gyűlik össze, sokan ismeretlen kaukázusi országokból, akik elfogadják azokat a sztereotípiákat, amiket a nyugat-európaiak rájuk aggatnak, s ezekkel a mindennapi életünket meghatározó sztereotípiákkal is foglalkozik a regény. Érdekessége még, hogy bár fiktív ország fiktív karakterei jelennek meg benne, mégis akadtak olyanok, Prodanović egyik macedón, illetve lengyel barátja is, akik saját országukra véltek ráismerni a leírás alapján. Viszont amikor a szerző néhány évvel a regény megjelenése után Örményországban járt, úgy érezte, hogy saját regényének helyszínén sétál.

Helene Uri tizenkét évig tanított egyetemen, mielőtt regényeket kezdett volna írni, ismeri tehát a világot, amiről A legjobbjaink is szól. Ez nem kifejezetten thriller, Uri inkább a tudományos élet rejtett világáról akarta lerántani ebben a regényében a leplet, s ez a leginkább politikai üzenettel rendelkező írása is egyben. Tulajdonképpen arról szól, hogy hogyan próbálnak tudósok tudományos eredményeket (melyek persze sok pénzt érnek) egymástól ellopni.

A rétoromán Arno Camenisch hatott ebben a hármasban a legegzotikusabbnak. A romansul és németül is író szerző regénye kapcsán Karádi Éva elmondta, hogy Camenisch három éve járt már Budapesten a könyvfesztiválon az elsőkönyves program résztvevőjeként, és már akkor felmerült az ötlet, hogy a Valahol Európában sorozat svájci darabja az ő írása legyen. A regényt Karádi Éva azonban túl vékonykának tartotta, s kérte Camenischt, írjon még hozzá valamennyit, és íme, ez a kötet lett a végeredmény, amelyik ilyen formában csak itt, Magyarországon, a L’Harmattan kiadásában jelent meg.

Camenisch elmondta, hogy természetesen ő is olyan világról ír, amit ismer, a könyveiben általában a veszteséggel foglalkozik, akkor is, ha ennek a komikus oldalát is igyekszik megragadni. A személyes veszteségek ábrázolása mellett könyvében igyekezett azt is érzékeltetni, hogyan tűnik el egy nyelv. Camenisch ezenkívül beszélt arról is, hogy írásai mindig politikai jelentést is hordoznak magukban, de valójában nem tartja tisztjének ítélkezni, az olvasónak kell az olvasottakról a saját döntését meghoznia.

A fiatal svájci szerző a kétnyelvűségéről azt mondta, romansul azért ír, mert szereti, és nem szeretné elfeledni azt a nyelvet, amelyen nagyapja beszélt, miközben a kenyeret szelte, míg a német távolságot ad neki az elbeszéltektől, és ez egyfajta segítség is számára.

A program során Helene Uri regényéből olvasott fel egy részletet norvégul, Arno Camenisch pedig több romans és német nyelven írt versét mondta el. 

A beszélgetés végén Helene Uri megjegyezte, hogy szerinte nem véletlen, hogy ők ketten ugyanazon program vendégeiként ülnek egymás mellett, hiszen amikor ő egyetemen tanított, akkor pont a kétnyelvűség jelenségét kutatta.

A matiné zárásaként Kukorelly Endre és Németh Gábor olvasta fel egy-egy írását. 

Fotó: Bach Máté