PRAE.HU: A mi holokausztunk című regénye a két és feledik generációról szól, arról, hogy a gyerekek hogyan “nyomoznak" a történetek után. Az olvasó számára nyilvánvaló az életrajzi háttér, ezért adódik a kérdés: milyen problémákkal néztek, néznek szembe annak a generációnak a tagjai, amelyhez ön is tartozik?

A könyvem, mely ennek a bizonyos generációnak a nyomozását örökíti meg, valóban személyes tapasztalatokon nyugszik. Holokauszt-túlélők gyermekeként születtem, s ez nem könnyű dolog. Persze szerencsés vagyok, hiszen olyan szüleim voltak, akik meg tudtak ölelni, ki tudták mutatni a szeretetüket, a gyermekkorom, mondhatni normális volt. A nemzedékem, amelynek gondjait ábrázolni igyekszem, egyrészt tehát "normális" körülmények között, ahogy azt szokták felénk mondani, a kék tenger partján, az aranyló nap fényében nőtt fel, másrészt mégis egy olyan világban, ami tele volt titkokkal, elhallgatással, a szülők-nagyszülők elfojtott, traumatikus emlékeivel. Már akinek voltak nagyszülei – mert, ahogy a legtöbb embernek, azok nekem sem voltak.

Ahogy a könyvben írom, ez a "titkok birodalma". Ott vagy gyermekként, érzed, hogy van valami, ami mindenkit nyomaszt körülötted, ám mégsem árulja el senki, hogy milyen borzalmakat kell így rejtegetni. Szóval, nézz csak rám: valóban jó életet élek, kívülről kiegyensúlyozott, vidám embernek tűnök – de tudom, hogy valahol nagyon mélyen van egy traumák sújtotta énem is. Szerencsére ez azért nem betegített meg, ami sajnos a nemzedékem sok tagjáról már nem mondható el.

PRAE.HU: Átadódik ebből a traumából valami a következő nemzedéknek is?

Valami bizonyosan, hiszen ez a fájdalom sosem fog eltűnni teljesen – de azért már majdnem eltűnt. Az én gyerekeim már nem foghíjas családokban nőnek fel – vannak szerető szüleik és nagyszüleik is, ami azért nagy különbséget jelent.

PRAE.HU: A magyar holokauszt-irodalom hangneme általában tragikus vagy ironikus. Az ön regénye a gyerek nézőpontját használja, és a humor eszközét is. Miért tartotta ezt fontosnak?

Erre a kérdésre mindig ugyanazt a választ adom. Mikor írok, azt ösztönösen teszem, mindenféle tudatos kontroll nélkül, egyszerűen nem gondolkodom közben azon, hogy mit és hogyan kéne megjelenítenem. Mivel a hétköznapi életemben is folyamatosan humorral kezelek mindent, ezért lehetséges az, hogy írás közben is öntudatlanul ehhez az eszközhöz folyamodom. A mi holokausztunk az első regényem volt, Izraelben most jelent meg az ötödik, és egyikből sem hiányzik a humoros hangoltság. A humor persze egyfajta védőpajzs, az, hogy valaki így látja a világot, egyáltalán nem egyenlő a boldogsággal – ha jobban belegondolunk, a legtöbb nagy komikus valójában szomorú, depressziós ember volt. Van, aki úgy védekezik a minket körbevevő világ elviselhetetlensége ellen, hogy közömbössé vagy érzéketlenné válik, én azonban humort választottam. Azt persze hozzá kell még tennem, hogy tisztában vagyok azzal, a humor és a holokauszt kábé úgy illik egymáshoz, mint Arnold Schwarzenegger és Danny DeVito. A holokauszt nem vicces, nem találok benne semmit, ami még csak távolról is humoros lenne. A könyvben a kisgyermeki nézőpont válik a humor forrásává. A gyerekek, akik nem kapnak választ a kérdéseikre, az innen-onnan megszerzett töredékes információkat átfordítják a saját, sárkányokkal, hercegnőkkel benépesített fantáziaviláguk nyelvére – tehát ez a fordítási folyamat az, ami megnevettethet bennünket. Ez különösen a könyv első két részére igaz. Utólag visszanézve úgy tűnik, mintha lépre csalnám az olvasót – a regény elején még jól szórakozik, mulat a gyermekszereplők történetein, aztán a négyszázadik oldal táján hirtelen a legmélyebb borzalmakba kell betekintenie, és többet már nem tud nevetni.

PRAE.HU: Fontosak az Ön számára Kertész Imre könyvei?

Kertész Imre könyvei hatalmas siker arattak Izraelben, igazi bestsellerekké váltak. Nagyszerű írónak tartom őt, de bevallom, nem indítottak meg igazán a művei – hogy miért, azt nem tudom megindokolni.

PRAE.HU: Néhány olvasója talán blaszfémiának, sértőnek érzi a stílusát. Felidézhetjük a könyv elején olvasható passzust, amelyben, hogy Lolek nagypapa szelektálásnak nevezi azt a rituálét, amellyel – végtelen fukarsága miatt – a már hétszer kiáztatott teafiltereket is megvizsgálja, alkalmasak-e még egy további felhasználásra. Mit felel az esetleges vádakra?

Nem hiszem, hogy meg kéne magam védeni ilyen vádaktól, Izraelben mindenki értette, hogy nem gúny, hanem szeretet és törődés hatja át a könyvemet. Hidd el, a legtöbb abszurdként ható dolgot ráadásul ki sem kellett találnom, valóban ilyen emberek vettek körbe gyerekkoromban: most is magam előtt látom a nagybátyámat, aki Albert Einstein teljesítményéhez mérhető szellemi erőfeszítéseket tett ama probléma megoldására, hogy egy teafilter minél többször legyen újra felhasználható. Azt szoktam mondani, hogy a nácik nem tartottak meghallgatásokat a deportálások előtt, nem a legjobbakat és legszebbeket választották ki – okosakat és idiótákat, kedveseket és mogorvákat, kapzsikat és nagylelkűeket egyaránt elvittek, pont ez a holokauszt lényege. Képzeld el, hogy hirtelen az egész szomszédságodat elhurcolják: az áldozatok között ott van a gonosz szomszéd is, aki átdobálta a szemetet a kerítésen, nemcsak a legjobb barátod, akivel együtt játszottál gyermekkorodban. Én a gonosz szomszédról is írni akarok, mindenkiről, aki részese volt a tragédiának: úgy ábrázoltam a túlélőket, ahogy láttam őket, a furcsa szokásaikkal, őrült ötleteikkel együtt, hiszen így szeretem őket. Aki azt mondja, hogy szenvedtek ezek az emberek eleget, ezért csakis pozitív megvilágításban lehet őket ábrázolni, az úgy bánik velük, minthogyha értékes műalkotások lennének egy üvegfal mögött valami múzeumban – nem lehet közel menni hozzájuk és megérinteni őket. Én azonban le akarom rombolni ezt az üvegfalat: az én holokauszt-túlélőimet nem védi ilyesmi, de így meg lehet érinteni, meg lehet ölelni őket, és meg lehet tanulni, hogy kik is voltak ők igazából.

PRAE.HU: A gyerekek a “nyomozás" végén megismerik Jozef nagypapa teljes holokauszt-történetét. Figuráján keresztül a haláltáborok, gettók világa panorámaszerűen tárul elénk: a nyilvánvalóan kitalált karakter miatt szembekerül a realizmus és a nyílt fikcionalitás. Miért volt szüksége erre a figurára?

Igen, Jozef nagypapa története valóban kitalált, nem alapul önéletrajzi elemeken, mint a könyv többi része. Habár igenis van tudomásom olyanokról, akik valóban megjártak hét koncentrációs tábort egymás után. Igazából két évvel a megírás után jöttem rá arra, hogy miért is így épül fel a könyv. Gyermekkoromban mindig két kérdést tettem fel édesapámnak, amikor megpróbált mesélni az általa átélt viszontagságokról: az egyik kérdés a "miért?", a másik pedig az "és mi történt utána?". Miért pont aznap vittek el a nácik, és miért pont oda, ahova vittek? Ha láttad, hogy kiállították azt az embert a sorból, akkor mi történt vele azután? Apám pedig mindig csak azt mondta kétségbeesetten, hogy semmit nem tudott az okokról, fogalma sem volt arról, hogy mi lett azzal a férfival, hiszen a nácik nem adták neki írásba a jövő heti népirtásra vonatkozó terveiket. Nem is érdekelték akkor ezek a válaszok, csak az járt a fejében, hogy valahogy el kell bújni, és túl kell élni a borzalmakat. Apám tehát soha nem tudta, hogy mi fog történni vele, és hogy miért – ez sok mindent megmagyaráz élete későbbi eseményeiről is. Én pedig különös módon egy olyan könyvet írtam, amelynek végén az olvasóban hasonló kérdések fogalmazódnak meg – hogy mi történik végül Ahasvérussal, aki a szerelmét igyekszik megtalálni? Miért bánik így Jozef nagypapával?

A másik metafora, amivel a könyvet illetni szoktam, az a mélytengeri akváriumé. Ott állsz a mélyben, csak egy vékony fal választ el a cápáktól, elképesztően közelről láthatod őket. Jozef nagypapa történetén keresztül egy ilyen akváriumba vezetem el én is az olvasóimat, ilyen közel az egykori rémülethez. Azt mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy íróként nem túlzok az első olvasásra hihetetlenül groteszknek és irreálisnak tűnő epizódoknak az esetében sem – csak olyan eseményeket vetettem papírra, amelyek valóban megtörténtek, vagy könnyűszerrel megtörténhettek volna. A kettő – a megtörtént, illetve valószerű, ám kitalált – történetek között írás közben azonban nem is igazán érzek különbséget.

PRAE.HU: Hadd zárjam a beszélgetést egy olyan kérdéssel, mely nem a könyvre, hanem az életére vonatkozik. Alkalmazott matematikát tanult az egyetemen, aztán magas beosztásban dolgozó hivatásos katona lett az izraeli hadseregben. Elég különös pálya ez – hogyan lesz egy katonából író?

Nincs itt semmiféle ellentmondás. Imádom a matematikát, csak sajnos nem vagyok elég jó benne. Ha olyan tehetséges lennék, mint a magyar matematikusok (szerintem ők a legjobbak a világon!), akkor biztosan soha nem írtam volna egy könyvet sem… Tizenhét éves koromtól foglalkozom irodalommal, de húsz teljes éven keresztül csak az asztalfióknak írtam, az akkori barátnőim, a katonatársak nem is tudták rólam, hogy van egy ilyen kedvtelésem. Édesanyám halála után döntöttem úgy, hogy megjelentetek egy regényt, és az ő emlékének ajánlom. Ez lett A mi holokausztunk. Amikor még agglegény voltam, bármiféle művészi és katonai ambíció nélkül, anyukám megjósolta, hogy lesz saját családom, karrierem a hadseregben, sőt, egyszer majd sikeres író leszek. Csodák csodája, mindegyik jóslat beteljesült – lett feleségem, három kisgyermekem, jó állásom, és odahaza most jelent meg az ötödik könyvem. Ő azonban sajnos ebből már semmit sem érhetett meg.

Az interjút Balajthy Ágnes és Pogrányi Péter készítette.