Jelen cikk írója egyik „kategóriába” sem tartozik (még), de kellő aggodalommal lépett be a színháztérbe. S az aggodalmak némileg igazolódtak. A majd’ másfél órás produkció ugyanis olyan töménységű volt, hogy mindenkit igénybe vett, korra, nemre, egészségi állapotra való tekintet nélkül. A darab első próbatételeként néhány percig teljes sötétségben csak egy nagyon intenzív hangkulissza borított be mindent, majd szétment a függöny (Kivételes jelenség a Trafó színpadán!), ám nem lőn világosság, mert nagyon nehezen lehetett a sejtelmes megvilágításban azonosítani a látványt. Aztán, ha a szem hozzászokott, felismerhette, hogy két, meztelen emberekből álló kupacból vált ki egy-egy táncos, akik pókszerű mozgásukkal valamilyen furcsa párviadalt vívtak. Gyakorlatilag nemiségüktől, emberi mivoltuktól teljesen megfosztott testek, húsok voltak. S ez a nemtelenség végig meghatározta a produkciót.

S ahogy nem jelentek meg hagyományos színházi értelemben vehető szerepek, úgy történet sem volt. Ami természetesen egyáltalán nem hátránya egy táncelőadásnak, sőt! A másfél óra gyakorlatilag egyetlen fokozás volt, azonban a nehezen befogadhatóság abból is eredhetett, hogy a produkció eleve olyan intenzitással indult, ahová inkább csak eljutni szokott egy koreográfia. A darab egyáltalán nem iktatott be „pihenőket”, végig egyforma, pontosabban fokozódó töménységgel provokált.

A meztelen „pókok tánca” nyitójelenet után ugyan már némi ruhába öltözve jelentek meg a táncosok. Szólóik, duóik, trióik, illetve bonyolultabb, kánonszerű formációik óriási dinamizmussal váltották egymást, egészen különleges, virtuóz lépésanyaggal. S annak ellenére lett mindez nagyon sűrű, hogy a koreográfiában nagyon sok volt a repetíció a mozdulatsorokon és a nagyobb kompozíciós egységeken belül is.

Az előadás intenzitását azonban nem csak a tánc töménysége adta, hanem természetesen a látvány egyéb elemei is. A rendkívül rafinált világítás sokszor szinte csak épphogy látni engedte a színpadi akciókat. Épp annyira, hogy nagyon kelljen figyelni, ha valóban meg akarom látni, hogy mi is történik. Az előadás egésze azonban nem burkolózott sejtelmes félhomályba, hiszen nagyon erősek voltak a stroboszkópos effektek, amelyek viszont éppen az élességükkel vakítottak el. Ha a néző nagyon elszánt, egészen különleges, szinte pszichedelikus látványban lehetett része, ám az a gyanúm, hogy sokak számára láthatatlanná (prózaibban fogalmazva: nézhetetlenné) vált az előadás. Holott valamilyen valóban nem mindennapi szépség jelent meg a színpadon, tökéletesen elbizonytalanítva a valóságos, hús-vér fizikai jelenlét, és a kétdimenziós vetített, virtuális valóság határát.

A kritika írójának biztosan feladata lenne minden részlet értelmezése, de be kell vallania, az „N”-nel, mint címmel nem tud mit kezdeni, illetve csak csapongó asszociációkba képes belekezdeni, de ezt meghagyná mindenkinek saját kedvére. Jobb a tiszta beszéd: számomra félrevezető maradt a cím. Talán (hogy egy asszociációt mégis útjára bocsássak..) épp a megtévesztés játékosságával kívánt élni? Gondolkodj néző, úgyse jutsz semmire! Őszintén szólva ez az irónia tökéletesen illene ahhoz a távolságtartó személytelenséghez, amit a darab egésze megvalósított. A minden vonatkozásában nagyon pontosan megszerkesztettnek tűnő, rendkívül tudatos produkció összkicsengésében mégis hagy maga után valamilyen értetlenséget a nézőben. „N”, mint nem tudom?

Koncepció és dramaturgia: Angelin Preljocaj, Kurt Hentschlager, Ulf Langheinrich
Zene és hangterv: Ulf Langheinrich
Látvány, fény és szinpad: Kurt Hentschlager
Koreográfia: Angelin Preljocaj