Nincs közös nevező, a bemutatott könyvek semmilyen szempontból nem kapcsolódnak egymáshoz, indította a beszélgetést Reményi, akire hamarosan rácáfolt Balázs Attila, saját könyvéről beszélve. Ahogy G. István László Hármasoltárok című új kötetének versei valamiféle abszurd hitből táplálkoznak, céljuk “átfordítani az abszolút megváltatlan helyzeteket valamiféle reménnyé", fő kérdésük, hogy hogyan lehet a borzalomban az Istent dicsőíteni, a végső dolgok legmélyére menni, úgy a Pokol mélyén rózsakert című regény is egy tragédia mélyén keres magának epikai anyagot és inspirációt, dacolva az ismerethiánnyal és a borgesi világkönyvtárat is megidéző internetes folklórral, amely az Eduardo Rózsa Flores és Magyarosi Árpád bolíviai meggyilkolásának hírét sokszor értetlenkedő-sértő hangnemben kommentálta.

Balázs Attila tehát hasonló szerkezetet működtet új könyvében, mint előző, Kinek Észak, kinek Dél című regényében, de az fontos különbség, hogy míg ott a tágan értett haza fogalmát járta körbe (különös tekintettel Újvidékre, annak történetére és mítoszaira), most egy térben-kultúrában távoli ország történelmébe ásta bele magát, egészen a spanyol hódítók előtti időkig, hogy személyes ismerősének, Eduardo Rózsa Flores alakjának szubjektív, ám elfogult ítéletektől lehetőleg mentes megidézésére tegyen kísérletet. A szerző elhárította az esetleges vádakat: nem bulvárkönyvet írt, személyesen érintette meg a tragédia, és fontosnak tartja a főszereplőire való emlékezést. Ugyanakkor a regény nemhogy nem tartja meg az események időrendjét, de kifejezetten szövevényes, mint a bolíviai dzsungel: a létfilozófiai lenyomatként is működő kollázstechnika kitartó olvasói munkát kíván, akárcsak előző kötete esetében.

G. István László költészetét Reményi József Tamás az utóbbi évek verstermése alapján látta beérkezettnek, amit nemcsak a Füst Milán-díj jelez, hanem a Marno Jánostól idézett jellemzés is: eszerint a szerző nem kerüli ki az “intellektualitásnak sivatagait, meddőhányóit, épp ezekből nyeri kincseit". A korábbi, sötét tónusú kötetek után az új könyv világos, színeiben is derengő, és ez a tisztaság irányába mutató tendencia a versek tétjeinek kikristályosodását is mutatja. G. István László ciklusos építkezését, szerkezetekben való gondolkodását szerényen jellemezte, önmagát passzív alannyá redukálva: “Történik velem a szerkezet" – mondta, kiemelve a tudatos és tudattalan szövegalakítás közötti dinamika fontosságát. A tehetetlenség, a véletlen szerepe sem elhanyagolható, a költő nem tudja, melyik versterepből válik szövegei számára otthonos közeg, mely megírt versrészleteket kell végleg a kukába dobnia. Különösen nagy egzisztenciális nyomatékot adott a Hármasoltárok című kötetnek egy mondat: “amikor ezt írtam, két évig alig tudtam kimenni az ajtón." A “merész, orcátlan beszéd" (Borbély Szilárd jellemzése) a Védőbeszédek című, most készülő ciklusban is folytatódhat.

Szilágyi Zsófia irodalomtörténész, a 20. századi magyar novellák, 1921–1938 című antológia szerkesztője a huszadik század első felének novellisztikájáról, elrejtett-elfedett prózahagyományokról és az iskolai szöveggyűjtemények szűkös világán túl feltáruló gazdagságról beszélt: az általa válogatott szövegek a társadalmi osztályok közötti nagyfokú mozgásra, az emancipációra, a női szerzők helyzetére is reflektálnak, olyan témákra, amelyek a korszak kanonikus novelláiban nem vagy nem hangsúlyosan jelennek meg. Noha elfeledett tartománynak tűnik ez a közeg, valójában saját korukban nagyon fontosnak számítottak olyan szerzők, mint amilyen például Kádár Erzsébet, aki a Nyugat novellapályázatát nyerte, számos nagyágyút legyűrve. Ahogy Szilágyi Zsófia megjegyezte, a most megjelent novellagyűjteményben békésen megférnek olyan írók, akik egy kávéházi asztalhoz nemigen ültek volna le – de ilyen balesetek mindig előfordulnak, ha egy korszakot reprezentáló válogatás készül: épp ez mutatja a “korszakok" egységes, homogén tárgyalásmódjának tarthatatlanságát.