A kurta, hangszőnyegekkel tarkított bevezető után harsány gitárfelvétel nyitja az albumot a Chromakey Dreamcoat című darabban. Mintha szalagos magnó csipkézte volna ilyen nyávogósra a gitárt, igazán nem mai felvételnek tűnik. Finom puhasággal menetelnek a ritmusok és a párásra zengetett szintetizátordallamok, ám a szám nem omlik össze, hanem újabb, lezáró témára is jut energia a végén.

A Satellite Anthem Icarusban tengerzúgással körülölelt álomszerű harmóniákkal és lágyabb akkordokkal találkozunk, a Peacock Tail pedig az előző szám által beteljesített nyugalomból bontakozik ki fokozatosan, mesteri arányokkal. Egyre több mesés hangot hallani a dalban, amelyek hátborzongatónál hátborzongatóbb érzéseket keltenek a hallgatóban, az eredmény pedig lenyűgöző.

A számot hallgatva észrevétlenül a lemez egyik leggyönyörűbb, harmatosan csillogó hangcsokrához érkezünk: az előző számhoz hasonló fokozással működő Dayvan Cowboy-hoz. Egy torzítottan zengő, szűrőn átküldött szépséges gitárszekvencia úszik be, megunhatatlanul ismétlődve, mellé pedig udvariasan társulnak a hasonló, késleltetett visszhanggal és szűrővel effektezett zajok, amelyek a csúcs felé tartó utat jelölik ki. Egy távoli kórus szintetizált hangja tesz pontot a fokozásra. Közben az újabb gitármenet elindítja a ritmusszekvenciákat, amelyek vonós- és billentyű-kísérettel egészülnek ki. A cintányérok igazán ódivatúan kompresszált hangja már csak hab a tortán. Rövid, de finom átvezetés után az album tragikusabb, melankolikusabb irányba fordul, és a záró számig nem is tesz újabb kanyart.



Az ’84 Pontiac Dream álmatag, múltidéző melódiáinál és tompa hangjainál ugyan kevésbé, ám az Oscar See Through Red Eyet hallgatva már egyértelműen előtérbe kerülnek a szomorú és vészjósló melódiák. A Hey Saturday Sun lehetne az ’84 Pontiac Dream hangulati párja: gitár- és fuvolaszerű hullámai édes semmittevést és kecses bujaságot idéző dallamokat csempésznek a fülbe, márpedig a közeledő szomorúságot ennél jobban elő sem lehetne készíteni.

A Slow This Bird Down mélységes, bitekre zúzott ütemei egyszerű és bágyadt komorsággal haladnak a könnyezve zengő szólamok között. A háttérben egy-egy rövidhullámú rádió hangja hallatszik, majd a titkos morzeüzenet a befejező gitártéma mellé bújik, amit a - rádióamatőrök számára ismerős - zavaróadás hangja emészt fel. A Tears From The Compound Eye napfényes, vigasztaló hangulata aztán azonnal felszárítja képzeletbeli könnyeinket a lemezt záró Farewell Firet pedig leggyakrabban a jól eltalált, rendkívül hosszú halkulási arányai miatt dicsérik. A múltba kiáltó, gyermekkori gondtalanságra emlékeztető szekvencia nélkül azonban mit sem ér ez az arányérzék: a lemez nem véget ér, hanem fokozatosan elalszik, emlékezetünkben ragadt hangfoszlányai pedig még a lemezhallgatás utáni csendben is fel-felkavarják érzéseinket.

BOC web: [a]http://www.boardsofcanada.com/[text]http://www.boardsofcanada.com/[/a]
BOC diszkográfia: [a]http://www.discogs.com/artist/Boards+Of+Canada[text]http://www.discogs.com/artist/Boards+Of+Canada[/a]
BOC myspace: [a]http://www.myspace.com/abeautifulplace[text]http://www.myspace.com/abeautifulplace[/a]
Warp Records: [a]http://www.warprecords.com[text]http://www.warprecords.com[/a]