Houellebecq alapvetően költőként indult, és Franciaországban 2013. április 17-én (tehát a jelen sorok írásakor tegnap) jelent meg a legújabb kötete, ami verseket tartalmaz, tájékoztat minket Forgách András, aztán közli Houellebecq-kel, hogy a továbbiakban megpróbálja provokálni. Az első kérdése nem provokatív, a címadási módszereire kérdez rá. Írás közben jön meg hozzá az ihlet, válaszolja Houellebecq, legalábbis, ha regényt ír. A verseknél ez más, meg persze verset írni is más, mint regényt, mondja Houellebecq. Itt jelölődik ki a beszélgetés egyik fontos csapásiránya: regényírás versus versírás. Az a különbség, hogy az ember a regényt hosszabb ideig írja, mint a verset, mondja a szerző – itt már kezdek gyanakodni, hogy ez provokáció-e, mert ugyebár ez majdnem evidencia. Vagy csak ironizál, de erről majd később lesz szó. Elhangzanak olyan fontos kérdések, hogy miért érdekesebb az olvasók számára a regény a versnél.

A hatvanas-hetvenes években egy költő hősnek számított, de a hetvenes évektől a demokratikus liberalizmus a regényeket kezdte szeretni, ugyanis a líra nem arra való, hogy egyéni sorsokkal konfrontálódjunk, míg a regény igen, és ez a kulcsszó – magyarázza Houellebecq. Tíz éven át őt is csak a regények érdekelték, és nemcsak őt, minden regényírót "sorban kell olvasni", azaz a regényei megírásának / megjelenésének kronológiai sorrendjében. (Ez provokatív, mi az hogy, gondolom, de biztos azért, mert ezt sajnos elrontottam, nem az első regényét olvastam először.) Forgách visszairányítja Houellebecqet a költészethez, meg a címadáshoz: a korábbi verseskötetcímei "optimistábbak" voltak, a legutóbbi nyersfordítása úgy hangzik: "Az utolsó folyópart konfigurációja". Igen, ebben az utolsó folyópartban már ott leskel némi halál, vagy legalábbis az arra való utalás. Dehát dolgozni is úgy kell, mintha az aktuális könyvünk volna az utolsó, képzeljük azt, hogy azután meghalunk, mert ez a legjobb motiváció, így adunk bele apait-anyait.

Meg a halálról könnyebb is írni. Forgách megjegyzi, hogy Houellebecq imád a szexről és a halálról írni, és főleg erről a kettőről (nem sarkítás, főleg provokáció); Houellebecq pontosít: nem a szexről, hanem a szerelemről és a szeretetről, és nem a halálról, hanem a gyászról, majd beleszív elektromos cigarettájába, és megjegyzi, hogy ez magyar gyártmány. És akármilyen naturalista kíméletlenséggel ír meg egy szexjelenetet, higgyük el, az nehéz, mert "a szexualitás egy állandóan változó, fluid percepcióval jár". És ha már a pornográfia gyanúja, akkor nem maradhat el a kérdés, hogy zavarja-e, ha provokatív francia írókhoz hasonlítják, például Céline-hez - bár nála nem feltétlenül a pornográfia volt a baj, gondolom én. Houellebecq egyébként nem érzi magát közel Céline-hez, és ezen nem is csodálkozom.

A 20. század irodalma egyébként sem ér egy fabatkát sem, a történelem meg egyenesen katasztrófa; Houellebecq leginkább a 19. század költészetét szereti olvasni. A 21. századról meg még nem beszélhetünk – mosolyog. (Reménykedünk.) Röviden érintjük Houellebecq kurta kiruccanását a filmes világba, majd szakmai és azon kívüli hatások után kutakodik a moderátor: szó esik szeretett szerzőkről, mint például Balzac és Dosztojevszkij, akik néha egészen bénán írtak, mégis erős és intenzív hatást gyakoroltak az olvasóra, majd a vizualitás szerepe is felmerül. Forgách szerint Houellebecq-nek rémisztően erős a leíró képessége, azaz úgy tudja felvázolni a csak a saját fejében létező műalkotást, mintha előtte állnánk. Houellebecq erre annyit mond, hogy valóban érdekli a fotózás. Meg szívesen videózna mozgó növényeket, akárcsak az egyik regényszereplője. És amikor fiatal volt, az átlagosnál élesebb volt a látása. A szaglása viszont rossz – ellentétben Prousttal, akinek az írói világában jóval nagyobb szerepet kap a szaglás.

Forgách megint a saját szavaival provokálja Houellebecqet: korábban azt nyilatkozta, hogy legszívesebben Sztálint olvassa, elsősorban a színes gondolatvilága miatt. "Én is olvsastam Sztálint 14 éves koromban, mert kellett, de nem tűnt fel, hogy olyan színes lett volna" – mondja Forgách. De, de Sztálinnak vásárian tarka, ugyanakkor pihentető a világa, s azért is szereti, mert sok anarchistát megöletett - mondja Houellebecq. Ezen persze finomít: azóta rájött, hogy nem minden anarchistára jellemző a rendetlenség és a terrorizmus, amiketezek szerint zsigerből gyűlöl. Csak az orosz nihilistákra. Szóval ezt a kettőt ne csináljuk, ha Houellebecqkel találkozunk, gondolom, de közben már arról beszél, hogy a környezetvédőkre se figyeljünk oda, mert a természetkultusz jókora ostobaság: egyrészt azért, mert a környezetvédők kollaborációja olyan, mintha a szélsőbaloldal összefogna az antiszemitákkal, másrészt meg aki tanult is egy kicsit, tudja, hogy a természet egyáltalán nem törődik az emberrel.

Szóval minden provokáció és polgárpukkasztás mélyén igazából humanizmus bújik meg, vigyorgok – a Budapest Nagydíj átadása kapcsán Bartis Attila mond laudációt, és soraiban nagyjából erre céloz. Meg arra, amit annak idején egy francia író mondott: ha nem tetszik a kép, amit a tükör mutat, ne azt hibáztasd, aki a tükröt tartja. Ennek tükrében mondjuk azt, hogy Houellebecq provokatív, gyomorforgató és pornográf.

 

Fotó: Bach Máté, a Budapest Nagydíj átadójáról pedig Botár Gergely