A jelenleg három tagú - eredetileg Luis Vasquez önálló projektjenként induló és az élő fellépésekre zenekari tagokkal bővülő - banda a klasszikus felállást választotta: gitár, ének (Vasquez), basszusgitár (Justin Anastasin), dob és szintetizátor (Keven Tecon).

Az eddig megjelent két lemezt (a 2010-es Soft Moont és a tavalyi Zerost) viszont egyedül készítette a Mojave sivatagban felnőtt (és ott unatkozó) frontember, illetve a másodiknál besegített egy producer.

A magát amúgy vidám embernek tartó Vasquez egyfajta terápiaként használja a zenét, bár - saját bevallása szerint - egyelőre hatástalanul, legalábbis önmaga számára.



Luis színpadra készíti a számokat, ezért is volt szüksége további zenészekre: a monoton, feszes, zakatoló gitáros hangulat szintetizátordallamokkal és suttogásba fojtott hangfoszlányokkal egészül ki, mely egyfajta másvilági atmoszférát ad a zenének. (A rocktörténelemben jártas hallgatóknak eszükbe juthat a Suicide, a Joy Division, vagy (a) The Units muzikális öröksége, de még akár a The Fall vagy a New Model Army is.)

Vasquez pedig szereti a popzenét, amelynek struktúráját megtartja, pontosabban reflektál rá. És hiába az időtlenség, mégis a változást jelzi, hogy a régen rétegzenének számító post-punk manapság elfogadottabb a divatáramlatoknak köszönhetően: hipsterek, darkok, rockzenészek, techno dj-k egyesülnek a fellépés idejére a nézőtéren.

A körülbelül egyórás koncert a sötét témák ellenére oldott hangulatban zajlott: még a közönség soraiból jövő bekiabálásra is reagált az énekes-gitáros frontember, így az első pillanattól kezdve biztonságban érezte magát a hallgató, olyan otthonos volt minden.

A Parallelsnél indultak be először igazán az emberek, és az utolsó akkordig úgy is maradtak, hiába következett utána néhány (a korai Cure-ra emlékeztető) középtempós muzsika, az összhang zenekar és hallgatóság közt továbbra is fennállt.



Eljátszották "slágeresebb" zenéiket is (Breathe the fire, Circles, We are we, Dead love, Machines), a zárótrack pedig a technós kezdésű, de kongával is megbolondított(!) Want volt, melyhez a napokban készült egy, a zenéhez illő, zaklatott világú videoklip.

A néha filmzenés hangulatú, mégis agresszív számokhoz dukáló vizuálért eredetileg egy külön tag, Ron Robinson felel, akinek távollétében a látvány most kimerült az – egyébként így is elégséges hangulatot adó - stroboszkóppal tuningolt, villódzó vörös és fehér fényekben.



A koncert előtt és után lemezlovaskodó Holalo páros viszont nem érezte az összhangot a közönséggel. Egy-két számuk ugyan betalált, mégis jól jelzi hatástalanságukat, hogy – a kevés ott maradt rajongó ürügyén – fél órával a Soft Moon fellépése után hazazavarták az embereket.

De a lényeg, s amiért jöttünk, az megvolt: a bő 30 évvel ezelőtt kialakult hangzás mai köntösében is működőképes.