Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regénye 2011-ben jelet meg. A történet szerint a zuglói okmányirodában dolgozó narrátor saját családja, egy alföldi telepen élő család történetét kutatja, és mivel a huszadik századot a történelmi viharok ugyanannyira jellemzik, mint a felejtés, a tagadás és a hallgatás, szinte magától értetődő, hogy a dolgok végére járva súlyos titkok kerülnek elő. Nehéz sorsok, az orosz frontról gyalogosan hazatérő, majd újra elhurcolt és még évekig raboskodó nagyapa kálváriájától a homoszexuális nagybácsi történetéig.

Az est gerincét a könyvből felolvasott részletek adják, de elhangzanak új, azóta íródott szövegek is. Két felolvasás között a két Dés, apa és fia zenél, improvizál felváltva, vagy éppen egyszerre. Grecsó Krisztián szórakoztatóan megírt és kellemes stílusban felolvasott történetei, családi vagy személyes anekdotái rögtön szimpátiát ébresztenek a közönség soraiban, a színházterem sötétje pedig kellően meghitt hangulatot teremt.

A történetek, illetve ezek részletei külön-külön, illetve nagy egészként is működnek. Szigorú kronológiai sorrend helyett ide-oda ugrálunk az időben, hol a tulajdonképpeni főszereplő, a narrátorral azonos Daru jelenik meg, gyermek- és fiatalkori képeit villantja fel, hol pedig Juszti mama, Márton tata, és egyéb családtagok múltjának fejezeti kerülnek elő. Grecsó gyakorlott felolvasó, Dés László szaxofonjátéka különlegesen szép, Dés András pedig már az est közepe felé olyan dobszólót kanyarít, hogy a közönség kénytelen szűnni nem akaró tapssal jutalmazni.

Ha a családtörténet háborús élményekkel vagy magántermészetű titkokkal teli, és a huszadik századi családtörténetek általában ilyenek, akkor ezeknek a puszta felidézése is megrázó lehet nemcsak a szóban forgó család sarja, de mindenki más számára is. Ha pedig megkapargatjuk a felszínt, és ásni kezdünk a múltban, olyasmik derülhetnek ki, amelyek igazán mélyen érintik az embert. Mindezek alapján a pódiumest lehetne akár megrázó is, de kétségtelen mélysége mellett sokkal inkább szórakoztató. Vagy mondjuk inkább azt, hogy az Oroszországból hazatérő nagyapa története inkább megrázó, a balatoni strandon az imádott lánynak a nagymama bejglijét felkínálva udvarló kamasz fiú sztorija inkább szórakoztató, de minden felolvasott részlet közös jellemzője a bensőséges, közvetlen hangnem, a szöveg jellegétől függően a humor, a mindennapi, jellegzetes emberi hibák, hiányosságok és tévhitek finom kigúnyolása.

Ez a finom gúny egy ilyen teltházas pódiumesten néhol kórusban nevetést eredményez (ugyanazt a szöveget otthon, egyedül olvasva inkább csak mosolyog az ember), de az egyén vagy a családtagok nevetségessé tétele helyett sokkal inkább szimpátiát kelt, toleranciát ébreszt, vagy megerősíti a toleranciát. Ez a tolerancia pedig akár jótékony mellékhatás is lehet.

Ha ugyanis valaki a saját családja történetét kutatja, általában az identitását keresi. Egy adott kontinens vagy ország népének, egy adott nemzetnek a történetén, identitásán belül a saját történetét, saját identitását szeretné elhelyezni. Általános vélekedés, hogy nem számít, ki honnan jött, honnan származik és kik voltak, mit csináltak az ősei, ami abból a szempontból elfogadható megközelítés, hogy a családi háttér semmiképpen ne az egyén legyen értékmérője. Van, akit éppen ezért még a szüleinek gyerekkora is hidegen hagyja, nemhogy a nagyszülők vagy a távolabbi ősök történetei.

Ha viszont kellő érdeklődéssel, empátiával és szeretettel fordulunk a felmenőink története felé, ha nem elfelejteni és tagadni akarjuk a múltat, hanem megismerni és megérteni, akkor talán mások irányába is valamivel toleránsabbak leszünk. Grecsó Krisztián az est végén elmondja, hogy a szakmai elismerésnél is nagyobb siker, hogy egy ilyen est gondolatokat ébreszt, és mások is elmesélik neki a saját családi történeteiket. A közös elem az unoka rácsodálkozása a nagymama meséjére, hogy ő erről eddig miért nem tudott semmit, és a nagymama válasza, hogy azért, mert nem kérdezted.