Eredetileg Liszt Hamlet c. szimfonikus költeménye és Mozart Don Giovanni-nyitánya után Mozart-operarészleteket énekelt volna Rost Andrea, ám betegsége miatt a zenekarral néhány napja Bécsben fellépő 22 éves örmény hegedűvirtuóz ugrott be. Az igen hosszú Beethoven-versenymű miatt a Liszt-darab kimaradt a műsorból, a második félidőben azonban a meghirdetett Schubert IX. ("Nagy" C-dúr) szimfónia maradt, maratoni hosszúságú koncertet ígérve. A Mozart-nyitány rossz, Schubert szimfóniája tökéletes, a lényeg azonban a Beethoven Hegedűverseny volt.

Bevallom, a Beethoven-koncertet a hegedűirodalom egyik legjobb versenyművének és a zeneszerző művei között is kiemelkedőnek tartom. Ezért aztán különösen megrendültem, amikor a hosszú zenekari bevezető után Kacsatrian megszólaltatta a hangszerét: csodálatosan telten és kiegyenlítetten játszik, technikai zörejnek nyoma sincs, és úgy formálja a dallamíveket, mint a legnagyobbak. És igen jól áll Beethoven hegedűversenye a még szinte kamasz, ám máris többszörös versenygyőztes, a legnagyobb zenekarokkal világszerte koncertező szólistának. Hasonlóan őszinte világfájdalommal ritkán játsszák a sokkal inkább patetikus, mint virtuóz darabot.



A szokottól eltérően örültem, hogy közel ülhettem a színpadhoz: Kacsatrian arckifejezése, lehunyt szemei, lélegzetvételei és láthatóan felfokozott lelkiállapota hihetelen szuggesztív erővel bírtak. Na meg a hegedűjátéka: a majd' egy órás darabot végig fokozta drámai fordulatokban, beethoveni végletekben bő előadása. Mind az első, mind a harmadik tétel kadenciája bravúros volt, a magabiztos kettős- és hármasfogások, skálák valamint akkordbontások mellett kristálytiszta üveghangokkal, tényleg egy szál vonószőrrel megszólaltatott pianissimókkal kápráztatott el. Külön kiemelendő a záró, rondo tétel: feszes, szinte már lassú tempója és a visszatérő téma mindig kissé variált frazeálása érett interpretációról tanúskodott.

Megvallom, a BBC zenekarára alig-alig tudtam odafigyelni, de ez akár jót is jelenthet: egy-egy pontatlanság dacára pontosan és kellőképp háttérben maradva kísérték a fiatal hegedűművészt. A karmester, Gianandrea Noseda láthatóan nem először vezényelte a darabot Kacsatrian szólójával, és operadirigensi tapasztalatainak is jó hasznát vette a külvilággal alig-alig törődő örmény fiú mellett.

A vélhetőleg Rost Andreára jegyet váltó közönséget pedig teljesen lenyűgözte a beugró produkció, és még az első tétel után megszólaló hosszú taps is bocsánatosnak, sőt, természetesnek hatott (régebben ugyebár csak a mű végén illett tapsolni, de mivel manapság az operaelőadásokon nincs ária ováció nélkül, a koncerttermekben is ez a módi). Remélhetőleg a magyar koncertszervezők is hallották az előadást, és mindannyiunk örömére mihamarabb visszahívják Szergej Kacsatriant.

A szünet után a BBC Filharmonikusok vették át a szólistaszerepet, és tanítani való Schubert C-dúr szimfóniát játszottak. Nehéz volna belekötni az előadásba, talán csak a cseppet halovány mélyvonósokat, és az egész együttesre jellemző angolos szenvtelenséget róhatjük föl a zenekarnak. Noseda viszont amúgy olaszosan, teátrális mozdulatokkal és igen agilisan vezényelt – sztárkarmesterhez némileg méltatlan módon végig kottából. A tételszünetekben továbbra is felhangzó taps mindenesetre itt inkább a neveletlenség, mint a tetszés jele volt. A ráadásnak választott Schubert: Rosamunda kísérőzene második közzenéje érzésem szerint éppúgy alatta maradt a két főműsorszám színvonalának, mint a koncertet kezdő Don Giovanni-nyitány.

S valljuk meg, egy mégoly tökéletesen eljátszott Schubert Nagy C-dúr szimfónia sem feltétlenül elég az igazi élményhez. A Kacsatrian-féle Beethoven Hegedűverseny nélkül nem maradt volna emlékezetes a BBC Filharmonikusok hangversenye...