„A gyereket Csabikának hívták, szúnyog helyett azt mondta, súnyog, és harmadik személyben beszélt magáról.”
(Garaczi László: Embernek maradni)

Folytatom, ez most komoly, de legalábbis figyelmeztetésértékű: „A cselekménnyel fejlődve nem okosabbak leszünk, hanem érzékenyebbek…”. Én akarok érzékenyebb lenni, tényleg. Aztán végre valami tárgyszerű, megtudom, hogy az első változat hat éve készült el, Garaczi azóta dolgozott a MetaXán, ezt elismerően nyugtázom, majd a végére lapozok és mélyen Garaczi szemébe nézek. Csak azért nem dobom ki a borítót fülszövegestül, mert grafikailag az utóbbi évek egyik legjobban sikerült darabjának tartom.

Van a regényben egy visszatérő történet két kínai szerzetesről, akik „arról híresek, hogy nem hisznek az énben” (44.), vagy másutt: „nem hittek a név azonosító erejében” (143.), s a percenkénti névváltoztatást a nirvánához vezető útnak vélték. Így történhet meg, hogy a beszélgetést még szo csi és cseng kezdi el, de su han és pu li, teng leng és mi csüng, su nyi és pu csics, illetve zeng és csont folytatja. A két szerzetes végig ott beszélget a MetaXa lapjain, és nem tudják egymás nevét. Hol két kínai színész alakjába költöznek, akik a fent említett szerzeteseket alakítják egy filmben (44.), hol a barátnőbe (marina), aki minden felvezetés nélkül kicsi kiflimnek, csokis fánkomnak, abszintomnak vagy búzasörömnek (74.) szólítja azt a valakit, akit én szintén bizalmatlanul beszélőnek hívok. A két szerzetes beszél karcsiból is, aki mellesleg tehetséges performer (szőrfalat készít), amikor zsoltként azonosítja félixet. Tudni véli, ki ő. A MetaXában csupa nagybetűvel a NÉVről van szó, ami ugyanúgy senkié, mint az összes név.

Egy szövegnek az a tulajdonsága, ahogy önmagát értelmezni képes, a MetaXa esetében magát a megformálást határozza meg. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a szöveg öngerjesztő módon adott, vagy már használt elemek újbóli elrendezéséből épül fel. A spirális szerkezet, ahogy egyes részletek, deformálva ugyan, de újra és újra feltűnnek, vagy azok a közbeékelt részek, amelyek látszólag egy másik nyelvhasználat termékei (a két szerzetes, zukerman vagy buridan szamarának története) dialógusba lépnek a főszöveggel. A MetaXa sűrítettsége arra a befogadási formára játszik, amit hívhatunk szoros olvasásnak, de a szövegközti kapcsolatok nem szűnő keresésének is.

A megnevezés problémája a MetaXában az identitásvesztés fokozataiban nyer formát. A Garaczi-prózában kezdetektől jelen levő többszólamúság (akár a Plasztik mesterséges vázát nézzük, akár a lemúr-könyvek különböző nyelvrétegeit) egyfajta letisztulási folyamaton ment keresztül. E könyv négy fejezete egy egyirányú, átgondolt próza négy állomása. Nevesül: az Én folyamatos kihátrálásáé a szövegből. Az ÉN, TE, Ő, X címmel ellátott részek a grammatikai alany helyét lépésről lépésre bizonytalanítják el. De nem különböző beszélők egyidejű jelenlétéről van szó, sokkal inkább egy önmagába zárt hang és történet, úgymond szétírásáról. A hang az egyes szám első személyű megszólalás, a történet pedig a kezdetektől adott keret, „a farkasréti bulitól az erzsébet hídi vízbeugrásig” (20.) története.

Az írás öngyógyításként jelenik meg, s ekképp óhatatlanul célzott. A szanatóriumi közeg a reflexió, az írás viszont a kérdésfeltevés lehetőségét hordozza. A Mi vezetett az Erzsébet hídi vízbeugrásig? - kérdés megválaszolásának igénye már a kezdeteknél (20.) megfogalmazódik. Innen nézve a MetaXa egy nagyszabású kudarc története, kis túlzással oidipuszi véggel, ahol egy adott narratíva újramondása nem a személyiség továbbépítésébe (gyógyítás), hanem annak széttöredezésébe fordul, illetve eleve hasadtságára enged rálátni. Ezért nem az a hangsúlyos, hogy félix valójában zsolt-e, hanem, hogy a személyiség határai átjárhatóak. Zsolt nézőpontja (tegyük fel, hogy valóban ő félix) éppúgy felfogható az identitásvesztés egy állomásaként, mint a hajdani Én Te-ként, vagy félixként való felismerése.

A személyiség a MetaXában csak forma, felöltendő valami. A háromféle szerep (én, te, ő) mindegyike ugyanannyira autentikusan szólalhat meg. A Másikként megszólított Én még az egység jegyeivel bír, van mód a visszalépésre, ahogyan az meg is történik a TE fejezetben, ahol az első és második személy váltakozik. A szerelmi háromszög felelevenítésének azonban szívóereje van, ahogy gigi gesztusának is a 93. oldalon: azt álmodja, hogy megcsalták, „morcosan ébred”, s „ilyenkor harmadik személyben beszél magáról”. Helyben vagyunk. A harmadik személy lesz a kulcsa annak a folyamatnak, amit fentebb az Én kihátrálásának neveztem. Az Ő fejezet kezdő soraival nyilvánvaló, hogy a beszédpozíciók felcserélése nem lehetséges többé. Azt a jelen idejű szituációt ugyanis (a hirsch doktornővel való beszélgetés), amely ezidáig az első személyű megszólalás tere volt, már mint külső szemlélő írja le: „hirsch doktornő javasolja, hogy a kívülálló szemével írj”.

Az egyetlen törést érzésem szerint a cím kínálta utalások hálója okozza. Itt ugyanis mintha megmutatkozna annak a típusú komplexitásnak a fonákja, amely a szövegtest esetében erény volt. A metanyelv, mint a személyiség lebontásával létrejövő „tudatállapotok” (109.) összessége, vagy a nagybetűs X, mint a borítón jelzett kettősség (marina-gigi) eredője és az utolsó fejezet ismeretlenje, mind működőképes alternatívák. A Metaxa (így, x-el) azonban mintha túlságosan is nyíltan utasítana a szöveghez. Olvasom a hátsó borítón az idézetet (ez ténylegesen elvéti feladatát), rendben, megkeresem: háromszor isznak Metaxát a szövegben. Értem, máskor meg pálinkáznak. A könyvbemutató után a megjelenteknek Metaxát szolgáltak fel. Minden egybevág. Furcsán hangzik, de túl jó a cím.

A MetaXában nincsenek kitüremkedések, a felszín mint nyelvi egész simára dolgozott. Ez jó. S ha regény kerülhet kelepcébe, akkor a MetaXa saját magát zárja be. Ez is. Kompozíciós értelemben ugyanis a regénynek nincsen vége, az utolsó fejezet utolsó bekezdése csakis a hiány formáival hathat. Az öngyógyító szöveg nem teljesítheti be magát a felépülésben, ugyanígy a mentális összeomlásban sem. Nem mesélhető el még egyszer a vízbeugrás története, az valaminek a vége volna: a kör bezárulta, kerekerdő. Egy táj, egy madár, egy ténylegesen Másik alannyá tétele (úgy ahogyan alany volt mondjuk félix) az alapstruktúra következetes továbbépítése. Szökés a térképszélen túlra: nincs anyag, nincsen több hang, aminek még mögé lehetne nézni.

(Garaczi László: MetaXa. Magvető, 2006. 150 oldal, 2290 Ft)

Szabó Marcell