Talán azért is ez a kisiskolásan dacos kritikai személyesség, mert Czapáry Veronika regényének főhőse nem keresi az olvasó kegyeit. Sőt, az olvasó akárki lehet, bármit láthat és mindent érthet egyszerre, de az sem érdekli az elbeszélőt, aki azonos a főszereplővel, ha a nyájas olvasó történetesen semmit sem tud követni. Hogy ki az a Léna barátnő? Hogy Léna létezik-e vagy csak egy kitalált alak? Mi a csudák a halott kisállatok? Hogyan halt meg Viktória nővére és édesanyja? Mikorra nyúlnak vissza a megmagyarázhatatlan szerelmek és vonzalmak, honnan vannak ezek a szerteágazó ismeretségek? Viktória nem válaszol, nem magyaráz. Nem tisztáz olyan dolgokat sem, amikre a cselekmény megértéshez szükségünk lenne, a szereplőkről pedig ritkán kapunk részletesebb leírást. Viktória életének egyik nagy szerelméről, Karcsiról például annyit tudunk meg elsőre, hogy jófej, kék a szeme és hisz az ufókban. Kicsit később még az is kiderül róla, hogy egy szélsőjobboldali újságba ír. A hirtelenség, ahogy a regényben a szereplők feltűnnek, pontosan megegyezik azzal a hirtelen érdektelenséggel, ahogy eltűnnek a színről.

Viktória nem a történetét, hanem a lelkét meséli el. Legalábbis azokat a dolgokat, melyek valamilyen relációban állnak érzelmeivel. Viktória érzelmi világa azonban nem olyan izgalmas, hogy magával ragadja az olvasót. Pszichológiai kórképletét már néhány oldal után könnyű összerakni: egy gyerekkorában bántalmazott és abúzust elszenvedett felnőtt nő kapcsolataiban labilis, túl gyorsan kötődik, és minden veszteséget kisebb halálként él át. A lélek szerelmi forradalmai mellett minden más elhanyagolható részletkérdésnek tűnik Viktória naplójában, aminek nyelvi megformáltsága körkörös szerkesztésű és szűkszavúan lényegre törő. Ahogy halad a regény előre, egyre több elemzés és pszichoanalitikus értelmezés kap teret benne. Ez a magas fokú önreflektáltság és pszichológiai tudatosság az, ami miatt Viktória alakja veszít hitelességéből. Az a gyanúnk támad, hogy ez az objektív lélektani tudás nem fakadhat a saját múltjának érzelmi kalitkájában vergődő főhőstől. A naplóregénytől hasonlóképpen idegen szövegtestek a lírai részek, amik a traumatizált kislány hangján szólnak. Ennek a gyerekhangú elbeszélőnek hasonlatai és képi világa egy felnőtt emberé, de nem Viktóriáé, akinek fogalmazása végletekig lecsupaszított. A dőlt betűs szövegtestek mögött azonosíthatatlan az elbeszélői hang, a címzett nélküli naplóírás.

Ezeket az emocionális jelentéseket azonban mindig, véletlenül sem az olvasó, hanem a naplója elé tárja Viktória. Az elbeszélésnek nincsen megszólítottja, nincs "Kedves Naplóm", nincs "Drága Olvasó", nincs "Képzeld el". Nincs tegezés, se magázás. Csak a bejegyzések felett olvasható dátumok és a közönség nélküli mesélés, csak a történet múlt időben és az emlékek dőltbetűs jelen időben. Érdemes eltűnődni ezen az időszimbolikán: a múlt az elbeszélés jelenébe van beágyazva. A jelen történései pedig állandóan összemosódnak az elmúlt napok és bulik múltidejével. A mesélés vágya az az egyetlen biztos vezérmotívum a regényben, aminek cselekményét, vagy lineáris rekonstrukcióját az összefonódó idősíkok kuszálják össze. A regény elbeszélője változó intenzitással feszíti meg a cselekményszálakat, hogy aztán tetszés szerint elszaggassa vagy összegubancolja őket akár három mondat leforgása alatt. Viktória múltja a sok pasi, szeretetkereső szex és csalódásokkal telezsúfolt, rapszodikus életének mozzanatai közül bontakozik ki. Olyan ez, mintha egy monodrámát úgy néznénk, hogy közben pillanatokra felvillanna néhány képsor a próbákról, sőt a drámaíróról a háttérben.

Kukkolóként nyomozni

Ezzel a mesélési szándékkal csak az az egyetlen bökkenő, hogy ennek a lánynak nincs mesélnivaló története, ennek a lánynak szinte csak traumái, gondolatfúgái és hullámzó kedélyállapotai vannak. Hívatlan tanúi vagyunk annak, ahogy Viktória a barátságaiban figyelemért és szeretetért zsarol, amint könyörög, vagy éppen végleg megharagszik – fél órára. Ezeknek a benső és külső folyamatoknak tanúja a napló. Ennek a naplónak pedig nem feladata reflektálni vagy megérteni. A napló ugyan Viktória valóságának mozaikdarabjaiból áll össze, de olvasásától nem rajzolódik ki róla egy portré, de még egy bizonytalan jellemrajz is alig. Ahhoz, hogy Viktória életét be tudjuk fogadni, bizony nem árt, ha néhány többezres ravensburgi kirakásán túl vagyunk. Akkor talán gyakorlott szemmel és biztos kézzel felismerjük, hogy a cserepeken látható néhány adhoc barát vagy alkalmi partner melyik emlékfoszlánnyal passzol össze éppen. Ha értőn végig akarjuk olvasni a regényt, akkor nincs más lehetőség, mint beleilleszkedni a regény által egyedül felkínált szerepbe: hívatlan kukkolóként, detektívként kell nyomoznunk. Azaz olvasnunk.

Egy nőről

Az Anya kacag női irodalom. Azon felül női, hogy történetesen egy nőről szól és nemspecifikus női tapasztalatokról tudósít. A női test vágyainak és a szerelem női megélésének bemutatásán túl a regény formája, intuitív struktúrája is eltér a szerkezet hagyományos hármas egységétől. Itt van rögtön az a meghökkentő dolog, hogy Viktória egy kislányba oltott pornósztár stílusában ír. Szexualitásának leírása egyszerre vulgáris és tükrözi azt a kiszolgáltatottságot és érzelmi függőséget, ami a bántalmazottakra jellemző. A szex Viktória életének része. Olyan természetességgel része, hogy az rendszerint ki is akasztotta eddig a legtöbb rezümé íróját. Olyasmiket olvasok a kevesebb irodalmi igénnyel megírt recenziókban, hogy túl sok lenne a regényben az indokolatlan vulgaritás, sőt hovatovább, pornográf. Pedig Viktória szexualitása olyan természetesen van jelen életében, mint a bulik, a drogok, vagy a bicikli, amin pasiktól kocsmákig közlekedik. Emiatt a magátólértetődőség miatt Viktória szexualitásának leírása nem verbális ajzószer és köszönőviszonyban sincs a pornográfiával. Persze ettől még a leírt szexuális aktusok teszik a dolgukat: zavarba ejtenek és meghökkentenek. Végre egy női regény, ahol nem olyan bornírt ömlengések hangzanak el, amiknek közük sincs a valódi tapasztalatokhoz. Viktória ágyjelenetei nem mandula, hanem életszagúak. Például szájszagúak.



Az ismerősség aha érzése betölt olvasás közben, pedig a szöveget nagyon nehezen és lassan olvasnom. Csapongok, mint ahogy a történet is csapong. Előrelapozok, majd napokra félreteszem pihenni a Kartács klubban füvező társaságot. Sőt, egyszer olvasás után kint felejtettem a könyvet az erkélyen. A kis kötet megázott és szinte dupla vastagságúra dagadt, miután megszáradt a konvektoron. Mintha a borítón lévő fiatal, félmeztelen nő egy nagyot sóhajtott volna és megemelte volna sóhaja a könyv fedelét. És talán ez a bökkenő. Ez a nekem hátat fordító csaj nem fordul szembe velem. A regény végéig is csak Viktória hátát látom magam előtt, meg a csukott szemeit.

Aki lassan olvas, tovább olvas

A szokatlanul lassú olvasás másik oka, hogy félek olvasni. Féltem Viktóriát, hogy leírja és kiírja önmagát teljesen és akkor nem lesz a regény végén főhős, akinek lelki épsége vagy idegösszeomlása miatt izgulhatok. Félő hogy ebben a kitárulkozás-cunamiban a főhős lénye átszivárog a naplójába, mint ahogy az eső az oldalakat is könnyen átitatta. Félek, hogy Viktória élete egyszer csak elfogy és a szövegnek a rendelkezésre álló dokumentálni valók miatt vége lesz.

Mindemellett még egy harmadik oka is van annak, hogy miért tartott több héten át az olvasás. Saját elvárásokat, több évszázados irodalmi tradíciót kellett olvasás közben hátrahagynom oldalról-oldalra. A regény szerkezeti, cselekmény és az elbeszélés egységének patriarchális triumvirátusát próbáltam olvasás közben magamtól folyamatosan elhessegetni és közben kérdezni, hogy valóban ilyen is lehet egy női regény, vagy csupán egy címzett és elbeszélő nélküli kusza írást tartok a kezemben? A legjárhatóbb olvasói stratégia a már említett detektívregényeknek kijáró olvasói figyelem volt, ha már mindenáron stratégiát kell követni. Ha jól figyelünk, akkor Viktória dőltbetűs visszaemlékezéseiből meg is lehet fejteni, hogy miért szenvedte tele az elmúlt tíz oldalt valami idétlen bölcsészfiú miatt. Megismerjük bűntudatának gyökerét és mindazokat a traumákat, amik miatt jelene rapszodikus, örökös lentekből és fentekből áll. És mégsem ez a nyomozósdi az, ami miatt ezek a dőltbetűs, igazi elbeszélő nélküli szöveghelyek mégis igazán erősek. A bennük megjelenített látomásszerű képek erős vizuális érzékkel vannak átitatva, olyannyira, hogy egy idő után azt sem bánom, hogy csak minden második mondatot értek belőlük. Csupa fény, szín és valószínűtlen áhítat az, ami az anya kacajának szinesztéziáját alkotja.

A regény nemcsak a pszichoanalitikus kezelés történéseiről tudósít, hanem lelki önéletrajz is egyben. Ezáltal a szöveget egy önmagát elemző lélektani nyomozásnak is tekinthetjük. Viktória jelenét próbálja megfejteni naplóján keresztül barátai és pszichológusa segítségével, amit a szerző az önelemzés és a váteszi gyermeki naivitás besorolhatatlan elbeszélőivel dúcol alá. Veronika naplójának értelmezéséhez az olvasó egyedüli segítségei, a nyomok – ha már a detektívregény olvasási műfajánál maradtunk – az automatikus írás jegyeit viselő, gyerekkori visszaemlékezések. Ezek a szimbolikus-képies visszaemlékezések az anya alakjának felidézéséből és felmagasztosításából, az apától elszenvedett, gyerekkori abúzus és bántalmazás feldolgozásából állnak.

Fiktív napló

Az Anya kacagban talán az elbeszélői hang megismerése a legizgalmasabb feladat. A lejeune-i paktumra hivatkozva a műfaji elvárásoknak való megfelelés hiánya nem jelenti az önéletírásosság és a fikció ellentmondását. Ez a regény egy modern műfaj-kategóriát folytat, és kicsit meg is újítja az emlékezőregény kategóriáját a vallomásos naplóregények hagyományában. Független, önmagát a hagyománykövető, de azt el is hagyó könyvvel találja szembe magát az olvasó a vallomásosság és a naplóregény határvidékéről. Kifejtésre szorul ez az állítás a műfaji korlátokat áthágó, és az elbeszélői bizonytalanságot ostorozó érvek miatt is. Valójában irodalomelméleti közhely, hogy teljesen érdektelen a modern interpretációk szempontjából, hogy egy adott mű milyen mértékben önéletrajzi ihletésű. A valóságreferencia hangoztatása a legtöbb esetben nem egyéb, mint könyvpiaci marketingstratégia. A Lejeune által megalkotott modell szerint Viktória önéletírása egy fiktív önéletrajzi regény. De semmi esetre sem egy ipiapaccsal végződő bújócska, amit a fiktív szerző és a regény írója játszanak egymással. Az autodiegetikus önéletírás szerzői hangjának égisze már a könyv első oldalain halványan pislákol, és később még erőnek erejével sem köthető meg az áhított szerződés. A regényben az én-elbeszélő helyett valójában egy mindentudó, szerzői elbeszélő beszél. Az én-elbeszélő tehát nem csak fiktív monológban közli gondolatait, hanem a modern személyiségválságon túlról, szimbólumok értelmezésével és azok szerepeltetésével. Úgy tetszik, a scriptor kölcsönadja a világról való tudását Viktóriának, hogy le tudja írni életének folyását.

Halott állatok a sufniban

Ezek a naplóbejegyzések a vallomásos hang ellenére sem igazi vallomások. Viktóriának ugyanis nincs igazi titka, amiről vallani tudna. Az Anya kacagban az marad csak a titok, amit Viktória sem tud magáról. Az olvasó ki-be járkálhat Viktória életébe. Ez az élet olyan tér, ahol nincs hálószoba, az egész egy javában zajló koktélparti nappalija, leszámítva a sufnit, ahol a múlt darabjai vannak bezsúfolva Léna baba, néhány halott kisállat, Viktória anyjának képe és testvérének emlékei közé. Viktória élete tehát egy falak nélküli bejárható tér. A múlt héten olvastam valahol, hogy egy nő terveztetett egy házat egy erdő közepébe, aminek minden fala üvegből volt. Nem sokkal az építkezés befejezése után rájött, hogy otthona egyszerűen élhetetlen hely. Számomra a legfurcsább paradoxon, hogy Viktória élete átjárhatóságával és átlátható káoszával együtt Viktória számára élhető, sőt a végtelenségig ismételhető maradt.

A legkülönösebb tapasztalatom olvasás közben az volt, hogy félelmem teljesen alaptalan volt: nem Viktória tűnt el az olvasás végére, hanem belőlem lett egy láthatatlan fantom. Kicsit rosszul is esett, hogy a végén nem írt Viktória a figyelő tekintetről, hiszen én mindent láttam és mindenhol ott voltam. Persze mindvégig éreztem, hogy ez a világ nem nekem lett berendezve. A naplók világa nem az olvasó kényelmét szolgálja. Ennek a naplónak a világa pedig kivált nem kedves és ha valamit, akkor ezt a hívatlanság érzést, pláne így dupla vastagon – nehéz zsebre rakni. Mindemellett a regény hatása alá kerültem. Még így megsértődve is szerettem Viktóriát. Már mióta befejeztem a könyvet várom, hogy Viktória írjon egy sms-t és csapja rám a telefont vagy hagyjon kétségek között hogy most éppen kibe szerelmes.

De a történetnek vége, az utolsó naplóbejegyzés szerint minden rendben. Szerintem amúgy Viktória blöfföl. Engem persze, mint szemfüles nyomozót, nem győzött meg a regény utolsó négy mondata, számomra nagyon is ismerős Viktória. Megkockáztatom, hogy olyasvalaki, akivel mindenki találkozott már, ha igazak a családon belüli abúzusok töredékét számosító statisztikai adatok. Én átéreztem ennek az élettörténetnek a súlyát, amit talán csak így, megszólítás nélkül, olykor csak a szerző delegált tudásával terhelt elbeszélői perspektívából lehetett átadni. Czapáry Veronika átadta Viktória batyuját és életét. Úgy ahogy lehetett. Töredékesen, vulgárisan, őszintén és gyermekien.