Hód Adrienntől nem áll távol az extravagancia és az absztrakció. Korábbi darabjaiban is domináns volt e két minőség, ám ennyire összetett módon talán még sohasem sikerült ilyen következetesen megvalósítania ezek színpadi megjelenítését. Legutóbbi darabját nem lehet „lenarrálni”, nincs történet (hál' Istennek!), mégis van dramaturgia. Merthogy vannak a zenészek, az énekesnő és a táncosnők, mindegyikük önálló karakter, saját, személyes történettel, ám egyikük sem válik nyomasztóan egocentrikussá. A hangsúly
természetesen a táncosnőkön van, ám a többiek sem kerülnek alárendelt szerepbe.

Garai Júlia figurája egyszerre szépelgő, narcisztikus és önironikus. Ezeket a minőségeket nemcsak mozgása, hanem verbális megnyilvánulásai is felerősítik. Szereti, ha a fény ráirányul, csöndesnek és szerénynek tűnik, ám igazából mindig eléri, hogy figyeljenek rá, törődjenek vele. Vadas Zsófia Tamara kissé neurotikus balerina, aki szigorúságával, merevségével kelti fel környezete bűntudatát. Ha valakinek kikerül a figyelméből, az aztán kellőképp frusztrálva érezheti magát a táncosnő passzív-agresszív jelenlététől és megnyilvánulásaitól. Varga Viktória a NŐ. Gyönyörű, érett, ezt tudja is magáról, bár némi elfojtott indulatért ő sem megy a szomszédba.

Az előadás egyik legellentmondásosabb mozzanata is az ő alakjához kapcsolódik. Majdnem végig egy csábos rózsaszín selyem estélyiben van jelen, kivéve egy jelentben, amikor eltűnése után váratlanul meztelenül jelenik meg a Trafó színpadának hátsó ajtajában. Ám első pőre megmutatkozása után igazából nagyon szemérmesen bánik az előadás a meztelenségével, szinte csak háttal, illetve olyan pozíciókban látható, amelyek a meztelenség jelentését elbizonytalanítják. Szégyelli magát? Nem vállalja a testét, önmagát? A levetkőztetésen, megmutatáson túl az alkotó sem tudott mit kezdeni a testtel? Akkor meg miért volt rá szükség? Mindezektől inkább kínos, mint provokatív vagy érdekes, izgalmas lesz az előadásnak ez a néhány perce. Horváth Andrea mint valamilyen pszichedelikus bombázó jelenik meg. Ő is gyönyörű, bár nem egészen evilági jelenség. Mozgásai is disszonanciákkal telített, fogalmilag nem is pontosan értelmezhető megnyilvánulások, bár valószínűleg erre nincs is szükség. Szóval kellő a káosz.

E négy pálya többnyire párhuzamosan fut egymás mellett a színpadon, s ugyan vannak kapcsolódási pontjaik, nem azok lesznek hangsúlyossá, hanem azok az állapotok, amelyeket közvetítenek. Valamilyen alapvető kielégületlenség (szomjúság?) mozgatja őket, teszi vibrálóvá, nyughatatlanná és nyugtalanítóvá a jelenlétüket. Ahogy a zenészek sem a harmónia megteremtői, de összhangban működnek együtt a táncosnők felfokozottságával. Ami néhol kibillenti az előadás homogenitását, azok az olyan „civil” kiszólások, megnyilvánulások, amelyek az elidegenítés eszközei lennének, de inkább hamis és erőltetett iróniának tűnnek.

Az előadás zárlata Temesvári Balázs magánszáma, a’la David Bowie. A popsláger előadása valóban ironikus idézőjelbe tette a produkciót, amely ugyan néha veszélyesen ingott a rossz értelemben vett „művészet” és a semmit figyelembe nem vevő felszabadult játék között, alapvetően azonban mégis üdítő hatású volt.


Rendező/koreográfus: Hód Adrien
Alkotótársak: Bakai Marci, Busa Pista, Garai Júlia, Gyulai Csaba, Harcsa Veronika, Horváth Andrea, Mizsei Zoltán, T. Bali, Varga Viktória, Vadas Zsófia Tamara