Az Elbocsátó szép szavakra a zeneszerző nevét olvasva figyeltem fel: Robert Aiki Aubrey Lowe-val (90 Day Men, majd szólóban Lichens) volt szerencsém szóba elegyedni, amikor az Om-et kísérve Budapesten lépett fel. Kérdésemre elárulta, hogy elsősorban a Popol Vuh inspirálta (erre ajánlottam hazai underground kedvencemet, a VHK-t, fel is írtam neki). Ő maga szólóban vokális és instrumentális hangokkal improvizál, kísérletezik (ez önmagában is filmzeneként hat), valamint black metal albumokon is dolgozott, ehhez másik kedvencemet, Csihar Attilát (Tormentor, Mayhem, szólóban Void Ov Voices) ajánlottam figyelmébe, de ezzel elkéstem, már ismerték egymást, terveztek is együtt dolgozni, aznap este találkoztak is. Lowe egyébként szerepel is a filmben, egy szökött rabszolgált alakít a polgárháborús időkből (össze lehet téveszteni Jamie Foxx Djangójával). A főhős egy 17 éves városi fiú, aki családjával visszaköltözik az elszigetelt déli farmra, ahol apja felnőtt, de az erdős és mocsaras vadonban nem várt lakosokba botlik.



Az Elbocsátó szép szavaknak sokkal inkább a Zene mindenkinek szekcióban lenne a helye, nem A sötét oldalon. A rendező, Kevin Barker szintén zenész, és olybá tűnik, a filmet komponálták Lowe Popol Vuh-t idéző filmzenéje alá, nem fordítva. A rendező fő inspirációja egy 30-as évekbeli folk-blues dal volt, Geeshie Wiley Last Kind Words Blues című opusza. Filmes műfaját tekintve ugyanakkor minden kétséget kizáróan horrorról van szó, például a veterán horrorszínész Brad Dourif (Chucky hangja a Gyerekjátékból) játssza az egyik mellékszerepet. Busz-effektusból és gore-ból keveset kapunk, a film inkább afféle régimódi gótikus-romantikus, balladai szellemhistória, vidéki horror. A zene és az ahhoz hasonlóan hangulatos rendezés az utóbbi évek jobb horrorjai közé emeli a filmet. A Titanic horror-mezőnyében a film párdarabja a francia Halovány (Livid), melyet az erős Betolakodót jegyző Julien Maury és Alexandre Bustillo rendeztek. A történet itt is csak alibiként szolgál egy lírai, álomszerű, gyönyörű képekkel operáló art-horrorhoz.



A horror zsánerén belül a másik végletet képviseli a Feloldozás, itt látvány és artisztikum helyett sztori-orientált mozit kapunk, amit leginkább a független filmes alacsony költségvetés motiválhatott. A főhős egy indián rezervátumban magányosan élő, veszélyesen drogfüggő haverját igyekszik megmenteni, sajátos módszerekkel: egy csőhöz bilincseli, és vele marad, amíg a fickó feje és teste ki nem tisztul. A rezervátum azonban nem az idális hely egy elvonóhoz: az idők során furcsa jelenségeket jegyeztek fel itt, emiatt máig kutatók és különféle őrültek látogatják a barátságtalan helyi indiánok területét. A történetről valóban A ház az erdő mélyén című kiváló Joss Whedon-film juthat eszünke, ezúttal is természetfeletti horrort látunk műfajtudatos posztmodern játékossággal. Ami viszont a minőséget illeti, a Feloldozás számomra óriási csalódás volt. A ház az erdő mélyén legvégül szállítja a horroroktól elvárt attrakciókat, sztorija addig is csavaros és szellemes, míg a Feloldozás nem nyújtja a címben ígért katarzist, csak egy blöff, merő parasztvakítás, megtámogatva a számtalan gyenge kortárs horrorban bevetett kísérteties talált videófelvételekkel. Egyedül a két főhős kapcsolatának drámai dimenziója működik benne, azt viszont nem horrorral kellett volna eladni. Könnyen lehet, hogy ha egyszer újranézem, magasabban fogom értékelni, de elsőre azt mondanám, Justin Belson és Aaron Moorhead rendezők egyetlen érdeme, hogy sikerült összezavarniuk a zsánertől keveset váró laikusokat a hangzatos cselekménnyel és párbeszédekkel.



Az orosz Shopping Tour már teljes egészében “talált felvétel" áldoku-horror, de hangneme okán a vígjáték műfajába jobban passzol, mint a horroréba, ennek megfelelően A napos oldal szekcióban kapott helyet. Anya és tini fia egy turistacsoporttal Finnországba utaznak bevásárolni, ám őszinte meglepetésükre egy szupermarketben kannibálok támadnak rájuk. A finneknek ugyanis van egy szép és lelkesen ápolt hagyománya, amit nem vernek nagydobra: az év ezen napján minden finn embernek meg kell ennie egy külföldit. A Shopping Tour a Feloldozáshoz hasonlóan utraalacsony költségvetésű mozi, a “talált felvétel" stílus viszont itt elfedi a horrorfilmes attrakciók és a büdzsé hiányát, és a humorra sem lehet panaszunk. Posztmodern horrorként is jobb, mint a Feloldozás, a horrorrajongóknak olyan filmek juthatnak eszébe az abszurd történetről, mint a Cannibal Holocaust, a Holtak hajnala vagy a The Wicker Man.



A Zöld sziget szekcióban helyet kapott két horrorfilm közül a Csáposokat vártam jobban. Jon Wright filmjében földönkívüli tengeri szörnyek fenyegetik egy ír kisváros lakosságát. A főhős egy alkoholista zsaru, akinek ezen defektusa szuperképességgé válik, amikor rájön, hogy a vérszívó szörnyek allergiásak a szeszre, azaz magas véralkohol-szinttel, tehát folyamatos piálással lehet ellenük védekezni. Bár a szörnyekről A nyolcadik utas: a Halál juthat eszünkbe, a Csáposok leginkább vígjátékként működik: képzeljük el az Alkonyattól pirkadatig vagy az Evolúció című filmeket Martin McDonagh humorával megspékelve. Ez így nagyon jól hangzik, de a film nem elég jópofa ahhoz, hogy valaha is újra akarjam nézni.



Ciarán Foy filmje, a Citadella leginkább Shyamalan filmjeire (mondjuk A falura) emlékeztet, azaz meglehetősen butácska sztorira épül, amit a rendező lenyűgöző horrorfilmes repertoárral kompenzál. A Ginsberg Üvöltésébe illően monstruózus (“Moloch, kinek szeme ezer megvakult ablak") lakótömbben élő főhősnek meggyűlik a baja egy degenerált gyerekekből álló hordával. Elkésik a kiköltözéssel: felesége belehal egy támadásba, hősünk a sokk hatására agorafóbiás lesz, de miután csecsemő gyermekét elrabolják, vissza kell mennie a gyűlölt és rettegett épületbe.  Foy magabiztos debütáló rendezésének köszönhetően a Citadella több hátborzongató, azaz horrorfilmes katarzist jelentő jelenettel szolgál.



A Titanic Nemzetközi Filmfesztivál programjáról itt lehet olvasni:
http://www.titanicfilmfest.hu/2013/idopontok