Danny Boyle szigetországi munkásságát tévés bemutatkozó után főként groteszk humorú társadalmi mikroszatírák fémjelezték, köztük olyan kultfilmek, mint a Sekély sírhant, vagy az Irvin Welsh regénye alapján született Trainspotting, amellyekkel már bizonyította, hogy van érzéke a műfajokkal, karakterekkel és szélsőséges helyzetekkel űzött bizarr játékhoz.

Mikor Boyle átszelte az óceánt, és John Hodge, az addigi állandó forgatókönyvíró mellett, később helyett Alex Garland, az azóta szintén állandó alkotótárssá vált író-forgatókönyvíró is megjelent a rendező oldalán, valamint elkészült az első nagyszabású Boyle-mozi, A Part, a szakma és a rajongói tábor Danny Boyle elkurvulásáról beszélt. Átmenetileg maga a rendező is megbánni látszott a Hollywooddal való kacérkodást. Azóta megszületett a 28 nappal később zombi-utópiája, és most került a mozikba a Napfény című (igazat megvallva nem amerikai, hanem angol gyártású) Boyle-opusz. És bátran kijelenthető: bárcsak csupa ilyen okos és invenciózus kurva állna Hollywood kies utcasarkain…

Az új Boyle-film a különítményes akciófilm, a pszichothriller, a klausztrofób űr-science-fiction és a trash horror találkozója tahát.

A műfajok míves és egyéni látásmódot tükröző összejátszatása egészen addig a pillanatig tart, mikor az egész – mind a precízen, az Alien-filmek nyomdokain haladva, ugyanakkor sajátos atmoszférát teremtve megalkotott vizuális világ, mind a küldetéses sci-fik szüzséjének alapszerkezetéhez hű, ám azt saját személyes mondanivalóval feltöltő – cselekmény átfordul személyes vízióba. Átalakul apokaliptikus látomássá, beteg, elborult tükörtermévé egy beteg világnak és a benne kóválygó és ténykedő beteg hősnek, az embernek.

Boyle a történetszövésben takarékos, csak azokat a szálakat hagyja meg, amelyek szükségesek. Az egész cselekmény egy űrhajón, nomen est omen, az Ikrosz 2. nevűn játszódik. Az Ikarosz hét fős legénységének a feladata, hogy a haldokló Napot életre keltsék, mégpedig úgy, hogy belerepítenek egy Manhattan-méretű atombombát. A bomba elkészítéséhez a Föld összes országa összedobta tiltott urántartalékait, mindet, így ez az utolsó lehetőség az emberiség megmentésére. Ez persze nem az első próbálkozás: az Ikarosz I. hasonló küldetéssel indult, ám eltűnt a Nap információs vakfoltjában.

A küldetés teljesítése során meg kell küzdeni a legénység tagjainak a szeparációs pánikkal, azzal, hogy túl sokan vannak a megcsappant mennyiségű oxigénre, ráadásképpen pedig az időközben előkerülő Ikarosz I. katasztrófájának okát is fel kell dolgozniuk, szembesülve a küldetés lehetetlenségének(?) tényével. Boyle a helyszín grafikus kidolgozásában gazdaságos, egyrészt az Alien-mozik klausztrofób atmoszféráját teremti újra, kiegészítve ezt a Nap, a hatalmas csillag igéző látványával, másrészt a Solarisra jellemző intellektuálisan és érzelmileg zárt, irreális teret hoz létre, megteremtve egy beavatás-történet letisztult látványvilágú, szimbolikus terepét. Boyle a magyarázatokat illetően szófukar, csupán a szüzsé tényeire szorítkozik, kerüli az előzmények explicit kidolgozását, az érvelésben pedig elliptikus, szereplői és nézői számára egyaránt komoly kihívás az eligazodás az okok és okozatok hálózatában, a didaxis pedig csupán a felszín. Boyle színészválasztásban és vezetésben (és elfogyasztásban!) ez alkalommal is zseniális. Az arcok szépségét és plasztikus kifejező erejét mutatja meg, és a szereplőkből kiprovokál egy belső feszültségekből táplálkozó, a felszínen minimalista színészi játékot.

Boyle legfőbb problémája meglátásom szerint az, vajon megteremthető-e a tökéletes akcióhős a rendelkezésre álló emberanyagból. Azaz a rendelkezésre álló anyagból, az emberből. A kérdés azért nehéz, mert Boyle agyában a tökéletes akcióhős prototípusa a látszat szerint Jézus Krisztus, aki a saját érdekekről és a saját sorsról való teljes lemondás - hosszas küzdelem és vívódás után elért - bonyolult és érzékeny pszichológiai állapotában képes meghalni, hogy ezzel is szolgálja küldetése sikerét, megmentse az emberiséget. A kérdésre a mitikus válasz egyértelmű igen, minden hősi apoteozis lényege ez. De vajon mi a tudományos válasz? Racionálisan értékelve a helyzetet: az ember alkalmas-e pszichológiailag arra, hogy túl tekintsen saját határain? Képes-e lemondani küldetése sikere érdekében éppen önmagáról? Van-e a személyes lét határainál tágasabb horizont? A tudományos válasz talán: nincs. Danny Boyle válasza: van, igen. És ez a válasz egyszerre biztató – azt ígéri, hogy sok olvadó szárnyú, kudarcba, vízbe fulladt Ikarosz után eljön majd az igazi, aki a küldetést sikerre viszi, akit nem pusztít, hanem táplál a Nap. A válasz ugyanakkor nyomasztó is. A küldetésüket teljesítő emberek tulajdon, pusztán tudásukban, funkciójukban rejlő praktikus értékeivel, végső soron a cél érdekében való feláldozhatóságuk tényével találják szemben magukat. De az utolsó lépést maguknak kell megtenni, a mitikus őssel vívott belső harc horrorisztikus játéktermében maguknak kell eljutni az önfeláldozás gesztusáig. A végső válasz a kérdésre ugyanis mindenképp ez: létezik pszichológiailag lehetséges apoteozis, de ez nem más, mint az öngyilkosság. A helyzetünk tehát meglehetősen abszurd. De nem reménytelen.

Napfény
Eredeti cím: Sunshine
Színes feliratos angol sci-fi (2007.)
Hossz: 108 perc
Rendezte: Danny Boyle
Forgatókönyvíró: Alex Garland
Operatőr: Alwin H. Kuchler
Vágó: Chris Gill

Szereplők:
Cillian Murphy (Capa)
Chris Evans (Mace)
Cliff Curtis (Searle)
Rose Byrne (Cassie)
Troy Garity (Harvey)
Michelle Yeoh (Corazon)
Mark Strong (Pinbacker)

Gyártók: Fox Searchlight Pictures és a DNA Films, a U.K. Film Council közreműkődésével
Forgalmazza: InterCom
Bemutató: 2007. április