Négy évvel halála után látott napvilágot a második olyan szöveges kiadvány, amelynek El Kazovszkij maga is szerzőjének tekinthető. A 2011-es Homokszökőkút című versválogatás után most összes interjúit adta közre a Magvető. Noha némi erőfeszítés árán hozzájuthatunk Forgács Éva monográfiájához (El Kazovszkij. Budapest, 1996, Új Művészet Alapítvány), vagy akár a Műcsarnok katalógusához (Emeletes kiállítások. Budapest, 2003, Műcsarnok), s halálának évében már színházi tevékenységéről is jelent meg tanulmánykötet (El Kazovszkij kegyetlen testszínháza. szerk.: Uhl Gabriella, Budapest, 2008, Jaffa), talán mégsem túlzás azt állítani, hogy életművére a beszélgetések gyűjteménye nyújt eddig a legnagyobb rálátást. Aminek különösségét azért fontos hangsúlyozni, mert eredendően mégis képzőművészről volna szó.

A Látáscsapda szövegei tanúsítják, hogy El Kazovszkij nemcsak gyökeresen kötődött a nyelvi kommunikációhoz, de mondanivalója is akadt. Az elénk táruló világkép olyannyira zárt és koherens, hogy tulajdonosa magasfokú intelligenciája és önreflexiós képessége ellenére sem tudott belőle kilépni. Tökéletes metaforáját adja ennek a jelenségnek a Váradi Júlia által készített interjúban (Csillapíthatatlan kíváncsiság), amikor énje magját érinthetetlen acélgolyóként jellemzi. A huszonkét beszélgetés nyomán kristálytisztán kirajzolódik világlátásának minden sarkpontja, s tulajdonképpen életművének egész gondolatiságát egyetlen szövegben is össze lehetne tételesen foglalni. Bár kétségkívül kissé fárasztóak, a folytonosan visszatérő témakörök és redundanciák mégsem tekinthetők mellékesnek, hisz a folyamatos kereséstől és újrafogalmazástól válik a kötet valódi nyelvi eseménnyé.

"Hatéves koromban anyám eljött férjhez Magyarorszgára." (Az elveszett nyelv; Kristóf Attila interjúja) Van valami kifejező, föltehetően szándékos magyartalanság ebben a mondatban, ami időről időre kibukik El Kazovszkij beszédéből. Talán nincs is olyan interjú a kötetben, ahol ne merülne föl a nyelv kérdése. Az Oroszországtól való elszakadás egyben anyanyelvétől való elszakadást jelentett számára, ami súlyos és alapvető következmények megmásíthatatlan rögzüléséhez vezetett. "Rá kellett jönnöm, hogy az emberek úgy bánnak az anyanyelvükkel, mintha áttetsző űr volna, pedig a nyelv súlyos közeg." (Kutya és kötél; Bartis Attila és Dékei Krisztina beszélgetése) Hiába tanult meg szinte tökéletesen magyarul, sosem érezte magát olyan otthonosan ebben a nyelvben, hogy igazán írni tudott volna rajta. Vereseit fordításokból ismerhetjük, egész életében oroszul, az asztalfióknak költött, s bár prózát képes volt magyarul írni (a kötet utolsó fejezetében [Az eltárgyiasítás elkerülhetetlen] találunk is két saját szerzeményű, elméleti jellegű szöveget), ezt is csak ritkán tette meg. A nyelvváltást minden verbális műfajról való kényszerű lemondásként élte meg, pedig az irodalom kisgyerekkorától kezdve fontos volt számára: saját szavai szerint Tolsztoj és Dosztojevszkij négy-öt éves korára már "megvolt nekem".

Többek között ez lehet az oka annak, hogy ilyen nagy mennyiségű interjút hagyott hátra, s hogy ezt a furcsa, félig élő, félig rögzített öszvérműfajt ennyire kedvelte. Számtalanszor említi, hogy képei is mondatokból, szókapcsolatokból indulnak ki, ezért a konceptuális képzőművészetet is közel érezte magához, miközben a festészet elengedhetetlen, elemi velejárójának tartotta, hogy alkotás közben leszakadjon, ne csak a nyelvről, de a létezés hétköznapiságáról is, s valami ünnepi, rituális transzállapotban valósuljon meg. "Én éppen azért vagyok a folyamatos kommunikáció embere, mert minden csendbe valahogy a nemlét szűrődik át. Nyilván a nemlétből rohanok a csöppnyi lét felé, mert a létről csak annyit tudok, hogy egy pillanatra felmerül a nemlétből." (A vonal és a gömb; Babarczy Eszter beszélgetése)

Gondolatainak egymásba fonódása és szétszálazhatatlansága sokszor a fentihez hasonló megfogalmazásokban tűnik ki, tudatos nyelvhasználatára pedig jellemző a gyakori szótőismétlés. "Európában én mindenütt hímnemben beszélek." ("Múlt századi stilizált férfitudattal nőttem fel"; Első beszélgetés; Kalmár Melinda beszélgetése) Ez a tömör mondat jól rámutat arra, hogyan képes egyidejűleg nyelvi problémáról és közismert transzszexualitásáról beszélni ("Nekem attól olvadt el az agyam, amikor először egy fiúval megéltem azt az élményt, hogy végre találkozhatom benne egy lánnyal." -- "Múlt századi stilizált férfitudattal nőttem fel"; Második beszélgetés; Ungváry Rudolf beszélgetése), ahonnan egyetlen lépéssel eljuthat másik fontos témájához, a szerelemhez, amit ismételten úgy jár körül, hogy rögtön közöl valamit életének harmadik főkérdéséről, a hitről is: "A hithiány volt az a rettenet, és a rettegéstől való menekülés, ami miatt a szerelmet kamaszkoromtól folyamatosan csak kompenzációnak gondoltam, ami arra való, hogy ne féljek annyira, mert úgy éreztem, belehalok a félelembe, pedig a legkevésbé sem akartam meghalni." ("Múlt századi stilizált férfitudattal nőttem fel"; Első beszélgetés; Kalmár Melinda beszélgetése)

Az önreflexió El Kazovszkij nyilvános életében érinthetetlenül zárt önstilizációhoz vezetett, amire paradoxmódon őmaga is rálátott. Monomániáinak (ez szintén saját szava) egymáshoz kapcsolását a fenti példa szerint a végtelenségig lehetne folytatni, s így röviden végigvehetnénk, hogyan kötődött éppen a stilizáción keresztül a görög mitológiához vagy a barokkhoz ("Engem a barokktól visszafelé érdekel a művészet." – Éles élet; Bérczes László interjúja), a barokk ünnepélyességén keresztül a színpadi művészetek szakrális, rituális jellegéhez ("Ha a színház bor, akkor a balett pálinka. A formavilág párlata." -- "Valakire nézve mindig veszélyesek vagyunk"; Földényi F. László interjúja), így jutva el saját Dzsan-panoptikumain át az operához vagy a baletthoz való vonzalmáig ("A balettban azt kell bemutatni, hogy valójában nincs is test, testek segítségével kell bebizonyítani a test testetlenségét." -- "Valakire nézve mindig veszélyesek vagyunk"; Földényi F. László interjúja), de emellett rögtön szót ejthetnénk arról is, mit gondolt a színházi jelenlétről ("A színház: szemem láttára egy élő ember anyagként használható fel." -- Kutya és kötél; Bartis Attila és Dékei Krisztina beszélgetése), s akkor már beszélnünk kellene a szenvedésről, kínzásról vallott nézeteiről is ("Az ember olyan eszköz, amellyel a kínlódás végtelen sok formáját lehet elérni." -- Az elveszett nyelv; Kristóf Attila interjúja), és nem hagyhatnánk ki az anyagiság kérdését sem ("Van Goghot mindig megtapogattam: ott rücskök vannak, gyönyörű olajhegyek, olyan vergődés van az anyagban, hogy annak ugyanolyan különleges hatása van, mint a színnek vagy a méretnek." -- A vonal és a gömb; Babarczy Eszter beszélgetése). A szubjektum ilyen mértékű kizárólagossága akkor tetőzik be, amikor a számára legfontosabb alkotókról és művekről vall (Genet, Fassbinder, Jarman, Caravaggio, Van Gogh, Rembrant, Bacon, Mahler, Mnouchkine, Pilinszky, Sex Pistols), s a folyamatosan visszatérő témák a példaképek életében és alkotásaiban is visszatérnek. És ha mindez nem volna elég, Kazovszkij erre is reflektál: "Fontos, hogy teljesen párhuzamos legyen a világérzékelésünk. Hogy amit az ember végigél, azt elolvassa, szinte tükörben." ("Azt én biztosan nem tudom elképzelni, hogy egyáltalán nem létezek"; Keserü Katalin beszélgetése)

Mindössze két beszélgetőpartner akad, aki kísérletet tesz arra, hogy provokálja és kiugrassza El Kazovszkijt ebből a zártságból. Szüts Miklós ("…Isten testéből vágjuk ki azt, ami létrejön") és Ungváry Rudolf ("Múlt századi stilizált férfitudattal nőttem fel"; Második beszélgetés) az, aki kérdésekkel utasítja vissza a kész mondatokat, melyek nem mindig valós válaszok, ám ők sem járnak sikerrel. Földényi F. László találóan írja a kötetet bevezető búcsúztatójában: "Mellette mindig úgy éreztem, mintha nekem csak az adatott volna meg, hogy egy kulcslyukon át leshessek be oda, ahol ő felmérhetetlen szabadságban lélegzik." (A lélek útja – El Kazovszkijra gondolva)

Valószínűleg ezt a gondolatot kell a magunkévá tenni ahhoz, hogy kellő empátiával és türelemmel felvértezve, figyelmesen tudjuk végigolvasni ezt a felületén sokszor bosszantónak ható könyvet. A kiváló jegyzetapparátussal (Siklós Péter) ellátott kötet két szerkesztőjének (Cserjés Katalin, Uhl Gabriella) érzékenységét dicséri, hogy ezzel a szöveggel vezettetik be az olvasót El Kazovszkij önmagába zárt, de helyenként meg-megnyíló világába.