gyerek
2013. 04. 10.
Véletlenül sem kőkorszaki szakik!
Kirk De Micco, Chris Sanders: Croodék
Egyszerű és kényelmes dolog kiböffenteni egy kiscicát, kiskutyát, királylányt vagy királyfit, elnevezni a közhelyes bölcsességet tanulságnak, és máris kész a mese – legalábbis sokan így gondolják. Pedig csak egy kis odafigyelés, türelem és legfőképpen alázat kell egy jó meséhez, hogy levetkőzze a számító és hideg "családbarát" képmutatást és nem hogy merjen, hanem legyen pimasz és igenis varázsoljon el, hiszen végtére is ez a dolga.
Nincs szükség fingós és böfögős otromba viccekre sem (na jó, néha azért kellenek), továbbá ki- és összekacsintásokra, mert ha a mese jó, akkor a felnőttek is őszintén élvezni fogják – ha meg nem, az már az ő bajuk, végérvényesen felnőni ugyanis gyógyíthatatlan betegség.
A Toy Story óta a Pixar nagyjából megbízhatóan szállította ezeket a kortalan közönségnek szóló, tartalmas animációs filmeket, bár azért ők sem tévedhetetlenek, egy-két gyengébb darab nekik is becsúszott a filmográfiájukba. A többi stúdiónak jó ideig nem sikerült megfejteni a Pixar titkát: hiába fejlődött közben a technika, lett egyre lenyűgözőbb a látvány, a Jégkorszakokból, Madagaszkárokból és Shrekekből valami mégis hiányzott. Az a bizonyos megfejthetetlen plusz, amit jobb híján léleknek nevezhetünk. Egészen a DreamWorks Így neveld a sárkányodat című alkotásáig, amiben végre minden egyben volt. A nagyon angol regényalapanyagon ugyan meglehetősen sokat változtattak és a klasszikus hollywoodi dramaturgiára húzták fel a történetet, mégis egy különleges film kerekedett belőle, amit bátran tarthatunk az utóbbi idők egyik legjobb mesefilmjének (és még hatalmas szörnyek is voltak benne).
Egy ilyen sikert ha nem is lehetetlen, de nagyon nehéz megismételni, ráadásul a sárkányok jóval vonzóbbak, mint az ősemberek. A Croodék ugyan korántsem olyan zseniális, mint a vikinges kaland, de remélhetőleg néhány év múlva még így is a legnagyobbak között emlegethetjük.
Pedig az előzetesek a legjobb esetben is csak egy jópofa, vicceskedős mesét sejttettek: Eep, a főhős a nagy sziklafalon túlra vágyik, ahol biztosan szebb és jobb az élet, mint az unalmas barlangban - bár szerencsére nem fakad dalra, de gyakorlatilag nem több, mint egy csapott homlokú Ariel, vagy Belle. Ők is valami másra vágytak, kalandra, izgalomra, mentek volna a fenébe, csak el onnan, ahol épp voltak, jó messzire. Az sem volt bíztató, hogy ezúttal is egy családról szól a történet, hiszen láthattunk már hasonlót eleget, és ilyenkor aztán nem szokták magukat visszafogni az alkotók, amikor a szentimentális tanulságokat igyekeznek belesulykolni az ártatlan nézőbe. Végül a cím is eléggé semmitmondóra sikerült: Croodék – azért azonban hálásak lehetünk, hogy a magyar forgalmazó nem költött még hozzá valami szellemesnek szánt, de inkább kínos alcímet, és így megmenekültünk a kőkorszaki szakizástól.
Nem meglepetés, hogy az előzetesek általában megtévesztik a gyanútlan mozinézőt: másfél percbe sűrítik a legjobb, leglátványosabb robbanásokat és legfrappánsabb beszólásokat, és sokszor ezen kívül nem sok értékelhető van magában a filmben. Így történt ez a Croodék esetében is, a trailerek jól átvertek mindenkit – ám ezútal a film sokkal jobb, mint amire számítani lehetett.
A középpontban nem a mehetnékes lány, hanem a családfő, Grug áll. A főcím ötletesen meséli el, hogy a szomszédok mind meghaltak (megette/megcsípte/agyontaposta őket valami dög és hasonlók), így Grug már-már betegesen óvja a családját a külvilágtól: napokig kuksolnak a sötét barlangjukban, esténként elmond egy mesét a kíváncsi mackóról, aminek mindig az a vége, hogy az jól meghal, és csak végszükség esetén merészkednek ki a külvilágba közelharcot vívni a kevéske élelemért. Végül mégis menniük kell, mert a barlang beomlik és a kopár világ, amit ismertek, szó szerint a mélybe zuhan.
Vezetőjük az ismeretlenbe egy Guy nevű srác, aki teljesen elvarázsolja Croodékat: míg ő magabiztosan mozog az új és csodákkal teli környezetben, szerencsétlen Grug egyre szánalmasabbá válik, ahogy a barlangbéli biztonságot görcsösen hajszolva igyekszik terelgetni családját. Miközben az apa magából sokszor bohócot csinálva küzd a többiek tiszteletéért, a kis horda káprázatos tájakon halad keresztül.
Egészen elképesztő a film látványvilága – tényleg moziban kell megnézni. És nem véletlenül neveztem a kis csapatot hordának: a tüzet és egyéb hasznos praktikákat ismerő, világlátott Guy-jal ellentétben Croodék hamisítatlan ősemberek: agyba-főbe verik egymást, rúgnak, harapnak, kiabálnak és morognak. Persze útjuk során ez is megváltozik, megtanulják kezelni és kimutatni érzelmeiket és ahelyett, hogy lendületből lekaszálnák a másikat, inkább egy öleléssel mutatják ki szeretetüket.
Valami fura pszichológiai jelenség lehet, hogy ha magába szippant a mesevilág, akkor még azok az érzelmesebb jelenetek sem lesznek zavarók, amelyek egy rosszul megcsinált filmben rendkívül irritálóak (azt hiszem, az ilyesmit szokták egyszerűen csak nyálasnak nevezni). A Croodék remekül adagolja a kalandot, a humort és az érzelmeket, és amikor ölelgetésre kerül sor, az teljesen helyénvaló.
Persze mindez nem működne Grug karaktere nélkül. A család tagjai elnagyolt figurák: a fiúgyerek végtelenül ostoba, a kislány nagyjából olyan, mintha egy nyáladzó kutyát kereszteztek volna egy kisebbféle szörnyeteggel, az anyuka afféle hallgatag békéltető, Grug anyósa pedig… nos, ő az Anyós. Egyedül a Disney-hercegnők viccesen tenyeres-talpas változata, Eep kapott igazi személyiséget, no és Grug. Igazából az ő kapcsolatukról szól a film, arról, hogy elfogadják egymást, a többiek pedig leginkább csak asszisztálnak és humorforrásul szolgálnak.
Bár Croodék ősemberek, egy káprázatos fantáziavilágban kalandoznak. A különös és csodálatos tájat, amit bejárnak furábbnál furább lények lakják, a fűben heverő cetféléktől kezdve az elefántfejű egereken, zsiráffoltos mamutszerűségen át egészen a félelmetesen hatékony piranha-madarakig. No és a szőrös állatok. A szőrös állatkák csak úgy hemzsegnek, kicsik és nagyok egyaránt, élen egy szivárványszínű, látványosan puha bundájú kardfogú… macskával. Olyannyira gátlástalanul és számító módon pakolták velük tele a filmet, hogy az alkotók a fináléban gyakorlatilag ki is nevetik magukat, mert igen, tisztában vannak vele, hogy ennyi ölelgetnivaló jószág egy kupacban már-már aljas húzás, de ha már így, akkor tesznek rá, legyen még több.
Nem tökéletes film a Croodék, nem egy Így neveld a sárkányodat, de a Shrekek, Madagaszkárok és egyéb tucatanimációk közül magasan kiemelkedik. És még szíve is van.
Croodék (The Croods)
Színes, magyarul beszélő, amerikai animációs vígjáték, 99 perc, 2013
Rendező: Kirk De Micco, Chris Sanders
Forgatókönyvíró: Chris Sanders, Kirk De Micco
Zeneszerző: Alan Silvestri
Operatőr: Yong Duk Jhun
Producer: Kristine Belson, Jane Hartwell
Vágó: Darren T. Holmes
Szereplők magyarhangjai: Grug (Schnell Ádám), Eep (Bata Éva), Dung (Elek Ferenc), Ugga (Kerekes Viktória), Guy (Szatory Dávid), Nyany (Pásztor Erzsébet), Sandy (Koller Virág), Csimpa (Kossuth Gábor)
Korhatár: 6 éven aluliak számára nem ajánlott
Bemutató dátuma: 2013. március 21.
Forgalmazó: InterCom
A Toy Story óta a Pixar nagyjából megbízhatóan szállította ezeket a kortalan közönségnek szóló, tartalmas animációs filmeket, bár azért ők sem tévedhetetlenek, egy-két gyengébb darab nekik is becsúszott a filmográfiájukba. A többi stúdiónak jó ideig nem sikerült megfejteni a Pixar titkát: hiába fejlődött közben a technika, lett egyre lenyűgözőbb a látvány, a Jégkorszakokból, Madagaszkárokból és Shrekekből valami mégis hiányzott. Az a bizonyos megfejthetetlen plusz, amit jobb híján léleknek nevezhetünk. Egészen a DreamWorks Így neveld a sárkányodat című alkotásáig, amiben végre minden egyben volt. A nagyon angol regényalapanyagon ugyan meglehetősen sokat változtattak és a klasszikus hollywoodi dramaturgiára húzták fel a történetet, mégis egy különleges film kerekedett belőle, amit bátran tarthatunk az utóbbi idők egyik legjobb mesefilmjének (és még hatalmas szörnyek is voltak benne).
Egy ilyen sikert ha nem is lehetetlen, de nagyon nehéz megismételni, ráadásul a sárkányok jóval vonzóbbak, mint az ősemberek. A Croodék ugyan korántsem olyan zseniális, mint a vikinges kaland, de remélhetőleg néhány év múlva még így is a legnagyobbak között emlegethetjük.
Pedig az előzetesek a legjobb esetben is csak egy jópofa, vicceskedős mesét sejttettek: Eep, a főhős a nagy sziklafalon túlra vágyik, ahol biztosan szebb és jobb az élet, mint az unalmas barlangban - bár szerencsére nem fakad dalra, de gyakorlatilag nem több, mint egy csapott homlokú Ariel, vagy Belle. Ők is valami másra vágytak, kalandra, izgalomra, mentek volna a fenébe, csak el onnan, ahol épp voltak, jó messzire. Az sem volt bíztató, hogy ezúttal is egy családról szól a történet, hiszen láthattunk már hasonlót eleget, és ilyenkor aztán nem szokták magukat visszafogni az alkotók, amikor a szentimentális tanulságokat igyekeznek belesulykolni az ártatlan nézőbe. Végül a cím is eléggé semmitmondóra sikerült: Croodék – azért azonban hálásak lehetünk, hogy a magyar forgalmazó nem költött még hozzá valami szellemesnek szánt, de inkább kínos alcímet, és így megmenekültünk a kőkorszaki szakizástól.
Nem meglepetés, hogy az előzetesek általában megtévesztik a gyanútlan mozinézőt: másfél percbe sűrítik a legjobb, leglátványosabb robbanásokat és legfrappánsabb beszólásokat, és sokszor ezen kívül nem sok értékelhető van magában a filmben. Így történt ez a Croodék esetében is, a trailerek jól átvertek mindenkit – ám ezútal a film sokkal jobb, mint amire számítani lehetett.
A középpontban nem a mehetnékes lány, hanem a családfő, Grug áll. A főcím ötletesen meséli el, hogy a szomszédok mind meghaltak (megette/megcsípte/agyontaposta őket valami dög és hasonlók), így Grug már-már betegesen óvja a családját a külvilágtól: napokig kuksolnak a sötét barlangjukban, esténként elmond egy mesét a kíváncsi mackóról, aminek mindig az a vége, hogy az jól meghal, és csak végszükség esetén merészkednek ki a külvilágba közelharcot vívni a kevéske élelemért. Végül mégis menniük kell, mert a barlang beomlik és a kopár világ, amit ismertek, szó szerint a mélybe zuhan.
Vezetőjük az ismeretlenbe egy Guy nevű srác, aki teljesen elvarázsolja Croodékat: míg ő magabiztosan mozog az új és csodákkal teli környezetben, szerencsétlen Grug egyre szánalmasabbá válik, ahogy a barlangbéli biztonságot görcsösen hajszolva igyekszik terelgetni családját. Miközben az apa magából sokszor bohócot csinálva küzd a többiek tiszteletéért, a kis horda káprázatos tájakon halad keresztül.
Egészen elképesztő a film látványvilága – tényleg moziban kell megnézni. És nem véletlenül neveztem a kis csapatot hordának: a tüzet és egyéb hasznos praktikákat ismerő, világlátott Guy-jal ellentétben Croodék hamisítatlan ősemberek: agyba-főbe verik egymást, rúgnak, harapnak, kiabálnak és morognak. Persze útjuk során ez is megváltozik, megtanulják kezelni és kimutatni érzelmeiket és ahelyett, hogy lendületből lekaszálnák a másikat, inkább egy öleléssel mutatják ki szeretetüket.
Valami fura pszichológiai jelenség lehet, hogy ha magába szippant a mesevilág, akkor még azok az érzelmesebb jelenetek sem lesznek zavarók, amelyek egy rosszul megcsinált filmben rendkívül irritálóak (azt hiszem, az ilyesmit szokták egyszerűen csak nyálasnak nevezni). A Croodék remekül adagolja a kalandot, a humort és az érzelmeket, és amikor ölelgetésre kerül sor, az teljesen helyénvaló.
Persze mindez nem működne Grug karaktere nélkül. A család tagjai elnagyolt figurák: a fiúgyerek végtelenül ostoba, a kislány nagyjából olyan, mintha egy nyáladzó kutyát kereszteztek volna egy kisebbféle szörnyeteggel, az anyuka afféle hallgatag békéltető, Grug anyósa pedig… nos, ő az Anyós. Egyedül a Disney-hercegnők viccesen tenyeres-talpas változata, Eep kapott igazi személyiséget, no és Grug. Igazából az ő kapcsolatukról szól a film, arról, hogy elfogadják egymást, a többiek pedig leginkább csak asszisztálnak és humorforrásul szolgálnak.
Bár Croodék ősemberek, egy káprázatos fantáziavilágban kalandoznak. A különös és csodálatos tájat, amit bejárnak furábbnál furább lények lakják, a fűben heverő cetféléktől kezdve az elefántfejű egereken, zsiráffoltos mamutszerűségen át egészen a félelmetesen hatékony piranha-madarakig. No és a szőrös állatok. A szőrös állatkák csak úgy hemzsegnek, kicsik és nagyok egyaránt, élen egy szivárványszínű, látványosan puha bundájú kardfogú… macskával. Olyannyira gátlástalanul és számító módon pakolták velük tele a filmet, hogy az alkotók a fináléban gyakorlatilag ki is nevetik magukat, mert igen, tisztában vannak vele, hogy ennyi ölelgetnivaló jószág egy kupacban már-már aljas húzás, de ha már így, akkor tesznek rá, legyen még több.
Nem tökéletes film a Croodék, nem egy Így neveld a sárkányodat, de a Shrekek, Madagaszkárok és egyéb tucatanimációk közül magasan kiemelkedik. És még szíve is van.
Croodék (The Croods)
Színes, magyarul beszélő, amerikai animációs vígjáték, 99 perc, 2013
Rendező: Kirk De Micco, Chris Sanders
Forgatókönyvíró: Chris Sanders, Kirk De Micco
Zeneszerző: Alan Silvestri
Operatőr: Yong Duk Jhun
Producer: Kristine Belson, Jane Hartwell
Vágó: Darren T. Holmes
Szereplők magyarhangjai: Grug (Schnell Ádám), Eep (Bata Éva), Dung (Elek Ferenc), Ugga (Kerekes Viktória), Guy (Szatory Dávid), Nyany (Pásztor Erzsébet), Sandy (Koller Virág), Csimpa (Kossuth Gábor)
Korhatár: 6 éven aluliak számára nem ajánlott
Bemutató dátuma: 2013. március 21.
Forgalmazó: InterCom
További írások a rovatból
Filmek és beszélgetések barátságról, környezettudatosságról, internetfüggőségről, identitáskeresésről és első szerelemről a Cinemirán
Rókus és Rézi művészeti pályázat és játszóház