Pápay György bevezetőjéből leginkább az a gondolat érdemelt figyelmet, miszerint az intézet nem tekinti ellenségnek a globalizáció folyamatát, ez  sokkal inkább egyfajta lehetőség, kitörési pont  a nemzeti kultúrák számára. Ezenkívül Pápay hangsúlyozta, nem szeretné, ha az intézmény nevében szereplő kultúrpolitikai jelző a hétköznapokban előforduló pejoratív jelentésárnyalattal bírna, ez  egy kicsi, de fontos szegmense a közéletnek, ami kutatásra, elemzésre méltó, amiről érdemes konferenciákat, szakmai és a szélesebb közönségnek is szánt rendezvényeket szervezni.  

A program szerint ezután L. Simon László következett, aki beszédében a digitalizáció két fontos elemére hívta fel figyelmet. Egyrészt arra, hogy a lakosságot hogyan lehet az új technológiával ellátni, illetve hogy az eddig felhalmozott kultúrát hogyan lehet megőrizni. Mindezt a nemzetek közti versenynek látja, amelyben meglehetősen rosszul áll Magyarország, hiszen a lakosság mintegy 45%-a semmiféle internet-hozzáféréssel nem rendelkezik. A felhalmozott kultúra megőrzésének pedig fontos nemzetstratégiai, sőt nemzetbiztonsági értékei vannak; ha a kárpát-medencei összmagyarság fogalmában gondolkozunk, akkor nem is kérdés, hogy fontos a magyar kultúra digitalizációja, és az sem lehet kérdés, hogy ezeket magyar szervereken kell tárolni, a magyar államhoz kell kötődniük. Fontos feladat az elektronikus könyvpiac pozíciójának erősítése, és L. Simon szerint nagyon rossz megközelítés, ha valaki a hagyományos könyvkiadás ellenségének tekinti az e-könyveket. A veszélyt inkább a nemzetközi terjesztők magyar piacra való belépése jelentheti, hiszen, visszatérve a nemzetbiztonsági problémára, nem mindegy, kik fejlesztik a nemzeti tartalmakat, és hogy valójában minderre már rég fel kellett volna készülni.



L. Simon fontosnak tartotta még megemlíteni a jogalkotók felelősségét, hiszen a felnövekvő nemzedék, akinek kulturális szocializációjának része az internethasználat, sajnos úgy használja az internetet, hogy minden, ami ott van, ingyen van. L. SImon szerint a szerzői jogok tudatosítása fontos része a folyamatnak.

Ugyancsak a fiatalabb nemzedékek esetében érdekes még, hogy alapvetően az online felületen érdemes az ő elérésükkel próbálkozni, még akkor is, ha könyvkiadásnak lesznek mindig olyan területei, amelyek csak könyvformában képesek létezni (pl. fotóalbumok). L. Simon az online folyóiratok támogatási rendszerével demonstrálta, hogy mindez éppen az olvasók megtartásának érdekében történik: ha azt szeretnénk, hogy továbbra is legyen, aki kulturális folyóiratot olvas, az online felületen kell a potenciális olvasókat megszólítani ezzel.

L. Simon László beszédét egy kerekasztal-beszélgetés követte, résztvevői Farkas István, az Egyesülés az E-könyvekért egyik alapítója, Földes László a Kossuth Kiadó, és Székffy Tamás, a digitalbooks.hu képviselői voltak. A beszélgetést Varga Betti moderálta.

A beszélgetés menetét leginkább meghatározó kérdés arról az e-olvasást népszerűsítő nemzetközi akcióról szólt, mely során külföldi kiadók nemrég egy héten át ingyen bocsátottak rendelkezésre tartalmakat. A kérdés, hogy mennyire ellentmondásos ez az akció annak fényében, hogy fontos a küzdelem az e-könyvet eleve ingyenes tartalomnak tekintő felfogással szemben.  A beszélgetés résztvevői mindannyian az akció reklámértékét emelték ki, hiszen ezáltal megismerkedhettek az fogyasztók a termékkel. Farkas István szerint olyan ez, mint egy szupermarketben a kis standokra kirakott kóstolók. Szerinte fontos volt, hogy azok az olvasók, akik most jobb híján össze-vissza turkálnak a neten, lássák, itt és itt rendezett viszonyok között tudnak rendes tartalmakat is venni. A vásárlási szokások tekintetében összevetette azt is, hogy egy több tízezres drága szoftvert csak kevesen vesznek meg, míg néhány száz forintos appokat gyakran töltünk le, és ez is bizakodásra ad okot az e-könyvkereskedelemben.

Földes László arra is figyelmeztetett, hogy ebben az üzletágban eleve nincs annyi pénz olyan volumenű reklámkampányokra, mint egy banki szolgáltatás vagy egy autó esetében. Az üzleti kihívást pedig abban látja, hogy abból a tömegből kell minél nagyobb százalékot megszólítani, elérni, akik illetéktelen forrásokat használnak, de amúgy fizetnének az e-könyvekért, ha meglenne a megfelelő kínálat. Emellett úgy látja, azon már túlléptek a kiadók, hogy az e-könyv szimplán egy egy hasábba tördelt fekete-fehér szöveg, valamint az sem feltétlen állja meg a helyét, hogy minden e-könyv csupán néhány száz forintos termék, hiszen a kiadók árulnak ma már akár háromezer forint értekben is e-könyveket.

Ugyancsak Földes beszélt később utópisztikus elképzeléséről, hogy az e-könyvolvasásra nevelést az iskolában lehetne kezdeni, ha például e-könyv formában bocsátanák a tankönyveket a tanulók rendelkezésére. A külföldi terjesztők megjelenését pedig inkább csak a hagyományos terjesztőkre nézve tartja veszélyesnek, szerinte az e-könyvet olvasók nem feltétlenül a hátrányát fogják ennek látni, hiszen a kicsi magyar piac nem képes olyan színvonalú szolgáltatást nyújtani, amint egy nemzetközi cég.

Szó esett a beszélgetés során a kötelespéldány-rendelet kapcsán felmerült problémákról is. Székffy Tamás úgy fogalmazott, hogy nagyon lényeges minden nemzet számára, hogy amit létrehozott, az utókornak fennmaradjon, ugyanakkor nem mindegy, hogy milyen formátumban kerül mindezt archiválásra, hogy 5, 10 vagy akár 100 év múlva is elérhető legyen. Ez elsősorban informatikai feladat, s a problémát ott látja, ha a kötelezően előírt formátum előállítása plusz feladatokat ró a kiadókra, nem egy esetben több munkával jár, mint maga a piacra szánt e-könyvformátum előállítása.

Összességében talán leginkább Farkas István egyik gondolatmenete foglalta össze a folyamatokat,  kívánalmakat és lehetőségeket az e-könyv jelenségével kapcsolatban. Szerinte tartalom, tőkeinjekció kell (amit majd valószínűleg egy multi lép meg), illetve az, hogy a magyar kiadók együttműködjenek, ne egymásra fújjanak, s hogy a központosítás előnyeit, a költséghatékony megoldásokat lássák. Végeredményben a piac minden szereplőjétől (fogyasztótól a kiadón át az államig) apró gesztusokra van szükség, és akkor meglehet a konszenzus és az előrelépés.