Három táncprodukció adta meg a kezdő lökést. Az első napon még inkább tűnt családias klubdélutánnak a rendezvény. A kiírt kezdési időpont után húsz perccel is csak alig néhány tucat ember lézengett a gigantikus csarnokban. Csak az jelezte, hogy valami készül, hogy néha egy-egy mezítlábas táncos iparkodott el előttünk. Szervezők, barátok, ismerősök csevegtek várakozón, a nagy-közönség inkább otthon (vagy a belvárosban) maradt. Talán már látták Kun Attila és Juhász Kata koreográfiáját a MU Színházban, de Réti Anna Liza című táncát még biztos nem, ennek most volt a bemutatója.

Az álmos, tétova hangulatból hamar kiránt az első előadás agresszív zenéje és az energikus tánc. Kun Attila Terminum névre keresztelt produkciója egy férfi és egy női táncos egymást tükröző, tapogatózó mozdulataival finoman, némán indul. Majd hirtelen a Prodigy dübörgő zenéjére berobban mind a nyolc táncos. De a pengeéles, erőszakos mozdulatok alkotta extenzív energiadömping a zenei váltással hamarosan intenzív lebegéssé válik. A feszített tempójú, szaggatott, hektikus mozgássort álomkönnyű, folyékony gördülések követik. A nyolc táncos három sorban, egymást követve, a földön tekeregve gördül át a tánctér egyik feléről a másikra. Mintha lágy hullámokon feküdnének, és ők maguk nem is mozognának, csupán hagynák sodródni magukat. Amelyik sor végigér, visszasétál a „túlpartra”, hogy újból elinduljon. De ekkor már nem simul minden testrészük a talajra, lábukat magasra emelve szereznek alig észrevehető lendületet az átfordulásokhoz. Mire utoljára görögnek végig a padlón, már törzsük is elemelkedik a földtől, végül felülnek.

A koreográfia harmadik, leghosszabb részében kezd kikristályosodni, hogy Kun Attila, mint ahogy nemrég bemutatott Mindegy című munkájában is, ezúttal is az emberei kapcsolatokról mesél nekünk. Ember-ember, férfi és nő találkozásáról. Viszonyokról, alá- és fölérendeltségről, egymásra utaltságról, elfogadásról és elutasításról. A táncosok időnként nemük szerint két külön csoportba rendeződnek, hogy aztán újra elvegyüljenek egymással férfiak és nők. Párok indulnak meg határozottan egymás felé, de sosem találkoznak. Karjuk gyengéden nyúl a másik irányába, de csak a levegőt simítják, ölelik, nem egymást. Egy kupacban állva csukott szemmel próbálják a mellettük állók mozdulatait lekövetni, vagy épp hagyják magukat vezetni egy nyitott szemű társuk által. A tánctéren egyedül ülő lány magasra emelt karjával puhatolja a semmit, ujjai egyszerre egy másik kéz érintésétől rezzennek vissza. A fiú, aki háta mögé ült, gyengéden hosszú haját simítva vonná magához a lehajtott fejű lányt. Ő azonban újra és újra kitépi magát az ölelésből. Az egyre gyorsuló tempóban megismétlődő mozdulatsort nézve végül már szinte megkülönböztethetetlen, ki az, aki kapaszkodik, és ki az, aki eltolja magát. Variációk egy témára. Akár az újra és újra ismétlődő hegedű dallam, amely egyszerre lírai és drámai aláfestése is a látottaknak.

De nem a zene az egyetlen hanghatás. A táncosok is gyakran adnak ki hangokat, sőt a közönség feje fölül, kívülről is érkezik bekiabálás. Egymás szavába vágva beszélnek, nevetnek, vagy egy-egy hangzót ismételgetnek. Vagy épp ordítanak. A női táncosok hason fekve, kúszva, kapálódzva haladnak előre, miközben a férfiak könyörtelen léptekkel haladnak mellettük, és fejük felett ordítanak folyamatosan. Akár egy groteszk úszóedzés. Vízzel kapcsolatos asszociációm visszatér, de míg a koreográfia elején látott csoportos sodródás, gördülés olyan, akár egy belső utazás, addig ez a külső kényszereknek való megfelelés. Ráadásul férfi-nő szembenállással. De a nemek harcában az előadás nem hirdet egyértelmű győztest. Az arrogáns, kegyetlen úszóedzők pár perccel később már szó szerint a nők tenyeréből esznek. A produkció pedig ugyanazzal a képpel zárul, ahogy kezdődött. Férfi és nő egymással szemben, testtartásuk azonos, de soha nem találkoznak.

Réti Anna is a férfi-nő viszonyt boncolgatja könnyedebb hangulatú, humorral fűszerezett hét perces „szösszenetében". A tér közepén, nekünk háttal álló férfi derekánál szorosan átfogva felemelve tartja a nőt. Másodpercnyi mozdulatlanság után a nő mocorogni, fészkelődni kezd. Halkan kérőn, majd egyre hangosabban, türelmetlenül szólítgatja a férfit: „Dani, tegyél le! Dani, ez fáj!” A férfi néma marad és mozdulatlan, a nő hasztalan küzd. Aztán a férfi se szó, se beszéd elengedi, a nő hangos huppanással landol a földön. Felcsendül Liza Minelli hangja, a hangszórókból ömlik Broadway-hangulat, és közben néha komikus, néha fanyar mosolyra fakasztó táncot látunk.

Cinkos közösségvállalás érzésével nézem a két figurát. Ismerem ezt, ezerszer láttam/átéltem hasonlót.
Most bezzeg, hogy eldobta, már kell neki a pasas. Most már hiába kepeszt. Mindig ez van: ami már a miénk, az nem kell. Ami kell, azt nem kaphatjuk meg. A nő mindent megtesz, hogy a férfi rá figyeljen: szó szerint rámászik a férfira. Visszakapaszkodna, de a karok, amik előbb még túlságosan szorítottak, most mozdulatlanok. Ekkor beveti a tuti fegyvert: szexi démonként kelleti magát. De a férfi tökéletes közönye teste érzéki hullámzását görcsös vonaglássá torzítja. Szóval így állunk! Nem hat sem a kérlelés, sem a testiség? Akkor jöhet az erőszak! De hasztalanok a harapások is. Lemondóan, flegmán dűlöngél a kimozdíthatatlan férfitestnek. És ezen a ponton jön az apró csavar. Egy rosszul kiszámított mozdulat következtében hősnőnk kis híján újból padlóra kerül, de a férfi elkapja. Kiderül: a mozdulatlanság nem közöny, nem tétlenség, hanem stabilitás, támasz. Mintha a férfi azt mondaná: „a hiszti nem érdekel, de ha hülyeséget csinálsz, úgy is ott vagyok, nehogy bajod essen.” A mindennapi, bájosan banális történet vége a zenéhez illő musicales happy end: a férfi fekszik, rajta a nő a férfit szorongatva, hozzábújva. A férfi hagyja, de nem szorítja.

Kun Attila variációk, helyzetek, lehetőségek bemutatásával irányította a néző gondolatait. Koreográfiája egyszerre több cselekménydarabkát villantott fel. Réti Anna egyetlen könnyen kódolható történetet ábrázolt.

Juhász Kata egy harmadik narrációs technikát használ. Magára hagyja a közönséget. Maguk a táncosok is így tesznek. Mielőtt elkezdődne az előadás, leülnek a nézők között üresen maradt székekre, és innen állnak föl, kapcsolódnak be egyenként a táncba. Ami engem illet, segítség, támpont hiányában szabadjára engedett gondolataim gyakorta el is kalandoztak. A koreográfia címe Próbafelvétel. Ennek megfelelően én újra és újra „próbáltam felvenni a fonalat", megtalálni, vajon mit táncolhatnak el a feketébe öltöztetett táncosok. Rosszul tettem. Ennek az előadásnak a rendezőelve a rendezetlenség. A töredékesség, esetlegesség, asszimmetria. Játék a fényekkel, a zenével, a mozdulatokkal. Van benne stabilitás és bizonytalanság. A táncosok egyszer lendületesen átfutnak a tánctéren, máskor mikroszkopikus rándulások rázzák őket. Táncolnak egyedül, ketten, hárman. Van, hogy mindenki mást és mást táncol egy időben, de van, hogy ugyanazt táncolják, időben egymáshoz képest eltolva. Sosem jön létre összhang, a konkrét értelmezés mindig elillan. Akár az a rebbenő pillangó, amelyet a koreográfiát záró szólóban megkapó finomsággal teremt meg testével Czédulás Eszter.

Terminum
Koreográfia: PRevolution Dance Company: Kun Attila, Nemes Zsófia és Szabó Csongor
Zene: montázs
Fényterv: Payer Ferenc
Táncolják: A MU Terminál Műhely táncosai: Ádám Tímea, Czédulás Eszter, Fábián Anikó, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa, Juhász Péter, Kiss Róbert, Pelle Viktor

Liza
Koreográfia: Réti Anna:
Előadók, alkotók: Réti Anna, Szász Dániel
Zene: Liza Minelli

Próbafelvétel
Koreográfia: Juhász Kata
Zene: Gergely Attila
Fényterv: Payer Feren
Táncolják: A MU Terminál Műhely táncosai: Ádám Tímea, Czédulás Eszter, Fábián Anikó, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa, Juhász Péter, Kiss Róbert, Pelle Viktor

Fotók: Molnár Olga