Második alkalommal ráadásul lényegesen kevesebben vagyunk, nagyjából harmadannyian, mint február elején. Ha elcsépelt is már a szóforulat, most azonban tényleg kihagyhatatlan, valóban a romkocsmák homályában merengő értelmiségi mintapéldányai vagyunk, ahogy  vagy egy tucatnyian körbeüljük az asztalt. 

Lebonyolításában is más a mostani alkalom, nincsenek kitüntetett szerepben lévő meghívottak, mint az irodalmi szervezetek képviselői voltak múlt alkalommal. A házigazda azonban továbbra is Gaborják Ádám, a József Attila Kör elnöke, aki bevezetőjében újra elmondja azt, hogy az irodalmi szervezetek közti párbeszéd reményében kezdeményezte ezt a találkozót. Beszél a február eleje óta történt változásokról, a József Attila-díj és általában a művészeti középdíjak kiosztásának most már harmadik éve változatlannak tűnő gyakorlatáról,s arról is, hogy úgy gondolja, a József Attila-díjtól függetlenül egy folyamat szimptomatikus jele az is, amikor olyan emberek részesülnek állami kitüntetésben, akik egy demokratikus rendszerben elfogadhatatlanok. Természetesen ennek kapcsán szóba kerül az irodalmi szervezetek tiltakozó nyílt levele is.

Bár a múlt alkalommal mintha kialakulni látszott volna valamiféle konszenzus arról, hogy fontosabb lenne a támogatói ösztöndíjakkal foglalkozni, mint a díjakkal, a Móricz-ösztöndíjról megint csak egy-két szó esik, s az is nagyjából azoknak az információknak az újramondása, amik a médiumokból eddig is ismertek voltak.

Ha nem is olyan formában, mint múlt alkalommal a  meghívottak, de van a fórumnak egy résztvevője, akinek a mondanivalója köré szerveződik a beszélgetés. Török András, az egykori kulturális helyettes államtitkár, a NKA volt elnöke, jelenleg a  Summa Artium vezetője beszél arról, hogy milyennek látta az állami díjak rendszerét helyettes államtitkársága idején (és ahogy szavaiból kitűnik, ugyanúgy látja most is): szerinte ez egy beteg, menthetetlen, szörnyű rendszer. Elmondja, hogy a Baumgarten-díj felélesztésén fáradozik évek óta, s mintegy egymilliárd forint kellene hozzá, ha az a cél, hogy a díj anyagi részét kamatokból finanszírozzák. Török a  válság előtt próbálkozott "iparbáróknál", most úgy gondolja, hogy egy olyan baráti társaságot kellene találni, amelynek tagjai a rendszerváltás idején tettek szert vagyonra, és együtt adnák össze az ominózus összeget.

Irodalmi élet és a magánszektor kapcsolata tehát a leghangsúlyosabb téma ezen az estén. Csepregi János arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen jól működik a szponzoráció a képzőművészetben a multik révén (hogy a multinacionális cégeknek mi minden támogatására van, lehet , lehetne keretük, egyébként többször is visszatérő motívum a beszélgetés során). Kukorelly Endre viszont a tényleges magánszektorhoz, a magánemberekhez, a civilekhez fordulna, szerinte össze lehetne egy komolyabb összeget szedni egy díjra magánadakozásból is (ötszáz forintoktól akár százezres tételig).

Szerinte egyébként sem kellene megvárni azt az egymilliárdot, egy ilyen össznépi adakozásból létrehozott magándíjat ki lehetne adni akkor is, ha már megvan az az összeg, amit ennek a díjnak a pénzügyi vetületeként tervezünk. Szabó Tibor Benjámin pedig azt mondja, ha össze is gyűlik valamennyi összeg, abból az első tízmilliót egy olyan szakembernek kellene adni, aki tudja, hogyan kell megszerezni a további hiányzó összeget.

Szabó mondanivalója egyébként igencsak fontos és meggondolandó elemeket tartalmaz. Egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy az irodalmi életet a könyvszakma egy kicsi szeleteként érdemes nézni (és nem utolsó sorban szorosabb kapcsolatot kellene az irodalmároknak ápolni a könyvszakma képviselőivel), valamint arra is, hogy a bölcsészek sajnos nem igazán párbeszédképesek a pénzügyi világ képviselőivel, főleg az informális kommunikáció terén, például az olyan látszólag apróságok esetében, mint egy esetleges közös hobbi. Szerinte ki kellene nevelni a két szegmens közötti kapcsolattartáshoz értő szakembereket.  Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy nem lehet teljesen függetlenedni az államtól, ezt a piac jellege (az a bizonyos sokszor emlegetett túl kicsi piac) hozza magával, ellenben a díjak esetében a függetlenedés nem lehetetlen. 

Ennek kapcsán ismét előkerül a téma: állami pénzek kontra rendszerkritika, ahogy a múlt alkalommal, most is Kozák Tibor veti fel a problémát. Csepregi János véleménye szerint végeredményben az számít, hogy az állammal való együttműködés esetében partneri vagy alárendelt-e a viszony.

Bár kezdünk megfogyatkozni, de a beszélgetés végén még felmerül egy új téma is, látszani kell, gyerekek, mondja Kukorelly Endre. Mutatni, hogy a kortárs irodalmom izgalmas, például rendhagyó irodalmi órák keretében. Kozák Tibor a zöld szervezetekhez hasonlítja az irodalmi egyesületeket, mindkettő a periférián található, tehát eszközökkel is hasonlókkal kell élni.

Egyszerre csendes és zajos is, ahogy véget ér számunkra az este, míg mi egy tucatnyian merengünk sorsunkon, a terem másik végében kocsmakvíz zajlik, sokan vannak, és a résztvevők szemmel láthatóan élvezik a játékot. A kultúra keresett termék, van tehát remény, van tehát helye az irodalomnak is, lehet, annyi kell csak, hogy nem csupán beszélgessünk a problémáról (nehéz dolog egy bölcsésznek, magam is jól tudom), hanem végre néhány határozott és egyértelmű döntést is meghozzunk.