A Május után nem több, mint a '70-es évek lázadó korszellemét jó zenével, idilli, buja képekkel bemutató alkotás. Olivier Assayas egy generációhoz való tartozás életérzését, annak a lényegi elemeit vázolja fel nekünk. Közben felmerül egy-két olyan probléma is a filmben, melyek kibontásával bizony egy komolyabb mozit is össze lehetett volna hozni, Assayas azonban erre nem vállalkozott.
Az 1970-es évek francia fiatalsága, egy Párizs melletti település gimnazistái a kommunista értékrendet képviselve lázadnak a kapitalizmus ellen. Gilles (Clement Metayer) és a többiek (Christine, Jean-Pierre, Alain) már 18 évesen is komolyan veszik a politikát, forradalmi lapokat osztogatnak és tüntetnek. Az iskola és a szerelem mellett a hatalommal való szembeszegülés adja hétköznapi létezésük és egyben egy generációhoz való tartozásuk alapját. Így aztán a film erős felütése (gumibotos rendőrök verik szét a tüntetők hordáját), majd az illegális firkálás az iskola falára, a robbantások, és azok következményei a forradalmi hangulat további fokozásának ígéretével kecsegtetnek. Szinte várjuk, hogy mikor keverednek a fiatalok egyre véresebb balhékba; mikor törik le az egyenlőséget radikálisan akaró, kommunizmusba vetett hitüket, vagy netán mikor vetik el azt saját maguk. Hogy hová fajulhat egy igaznak és jónak hitt értékrend végtelenségig vitt, minden határon átívelő hajszolása, igen komoly témája lehetne a filmnek, de Assayas nem erre helyezi a hangsúlyt.
A balhét a srácok nagyjából megússzák azzal, hogy az egyik társukat, Jean-Pierre-t (Hugo Conzelmann) előzetes letartóztatásba helyezik, nekik pedig jobb, ha a nyár idejére lelépnek valahová a városból. És, ha a film elején még izgatottan figyeltünk és szurkoltunk a tökösen politizáló gimnazistáknak, eztán nyugodtan hátradőlhetünk, és hallgatjuk a '70-es évek bőséges zenei termését. Magunkba szívhatunk mindent, ami hippi (amúgy is menő ma ez). Az idilli Olaszországba szabadult fiatalok könnyen felveszik a virággyermekek szakrális táncainak ritmusát, könnyen nyelik az LSD-t, szívják a füvet, a sok fedetlen kebel is kifejezetten jót tesz az esztétikának.
A film valódi konfliktusa akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Gilles nem tart tovább a többiekkel Dél-Olaszország felé, és nem vesz részt egy a munkásosztályról szóló dokumentumfilm elkészítésében. Pedig a forgatás Gilles nagy álma, és a téma is megfelel azoknak az eszméknek, amelyekért tavasszal még együtt harcolt társaival. Ő azonban hagyja ezt a lehetőséget és a kezdődő szerelmi románcot Christine-nel (Lola Créton, az új Audrey Tautou), inkább elmegy a párizsi képzőművészeti egyetemre felvételizni. Gilles tehetséges, festeni szeretne. Igazi szerelme és inspirálója a lázadó '70-es évek filmbeli szimbólumának is tekinthető, az egyéni és a művészi szabadságot kifejező Actrice (Dolores Chaplin). A drogos lány ugyan egy hippitanya befoglalt kúriájában lesz öngyilkos, Gilles-t a művészi megvalósítás rögös útján mégis az Actrice által képviselt idea vezeti.
Mi a művészet, a művész sorsa egy olyan korszakban, melyben szinte kikerülhetetlen a társadalmi szerepvállalás? Veti fel a szintén komoly kérdést a rendező. Azonban különösen ebbe a dilemmába sem ássa bele magát. Válasza Gilles lázadó eszméktől való eltávolodása. A fiú vállalja a magányos tevékenység, a művészet útját, és nem érdekli őt egy idő után a politika, a kommunista értékrend hajszolása. Végtére is egy a lényeg: az önmegvalósítás (így lesz asszisztens egy bugyuta, a rossz értelemben vett hollywoodi stílust majmoló játékfilmben).

Ez történik az elején összetartó csapat szinte mindegyik tagjával. Lassan maguk mögött hagyják a forradalmi hevületet, és rákanyarodnak a felnőtt-lét hétköznapi útjaira. Leslie (India Menuez) hagyja a szakrális, indiai táncokat és visszamegy Amerikába, egyetemen tanulni. Christine egy darabig még folytatja a dokumentumfilm forgatását, össze is jön a nála jóval idősebb rendezővel, bele is süllyed egy időre a háziasszony értékeletlen szerepébe. Jean-Pierre-t kiengedik, a balhé feledésbe merül, az örök és igazán hippi Actrice pedig már a film közepén megöli magát, és egyúttal a hatalmas látszat szabadságot is.
A film egyik legfontosabb mondata már a történet elején rátapint a generációs együtt-érzés lényegére: négy-öt fiatal beszökik éjszaka az iskola területére, és felfújják az épület falára, hogy "A fiatalságot aggasztja a jövő". Ez a felirat pontosan azért annyira eltalált, mert azt a klisékből, felületesen építkező hozzáállást tükrözi, amely egyébként is jellemzi egy végzős középiskolás gondolkodását. Jellemzi a bármilyen eszmékbe vetett erős hitet, az eszmékért érzett elszántságot, és benne van az is, hogy mi nézők már tudjuk, a mondat röhejes, de szép, és egy hippi-nyár erejéig még éltet is. 


Május után (Apres mai / Something in the air)
Színes, feliratos, francia filmdráma, 122 perc, 2012.

Rendező: Olivier Assayas
Forgatókönyvíró: Olivier Assayas
Operatőr: Eric Gautier
Producer: Charles Gillibert, Marin Karmitz, Nathanaël Karmitz
Vágó: Luc Barnier

Szereplők: Clement Metayer (Gilles), Lola Créton (Christine), Dolores Chaplin (Actrice Londres), India Menuez (Leslie), Felix Armand (Alain), Carole Combes (Laure), Hugo Conzelmann (Jean-Pierre), Mathias Renou (Vincent)

Korhatár:


Bemutató: 2013. április 4.
Forgalmazza: Vertigo Média Kft.